Az öreg székely
Az öreg székely bácsi … aki évek, évtizedek hosszát maga mögött hagyva megtelt életbölcsességgel. Nyugodt, csöndes, halkszavú, kevés beszédű … Minek is beszéljen sokat? Amit mond, az mind magvas, elvárt, hogy mindenki respektálja és okuljon belőle …
Mint a viccben is.
Elmegy a székely ember, mert felbosszantja a felesége. 20 év múlva vissza is tér. Megkérdezi az asszony:
– Hát te meg hol voltál?
Mire az ember (kevés szóval, mérhetetlen nyugalommal válaszolva) :
– Kinn.
És még egy székely vicc:
A székely nyugodtan pipázik a kapu előtt mikor látja, hogy a felesége sírva rohan felé:
– Uram a Sára terhes!
– Az az ő dóga. – dörmögi a székely
– De tőled van a gyerek!
– Az az én dógom.
– Uram viszem a kutyát és a Tiszába vetem magam!
– A kutya marad, a többi a te dógod.
Na ilyen volt ő … Ma hajnalban álmodtam, valahol Erdélyben voltam, hogy vele, vagy nélküle, arra már nem emlékszem. De az álomban nem is ez volt lényeg. Ébredés után, szinte még félálomban futott át mindez a fejemen. Az öreg, bölcs székely, csendes beszédű, de annál magvasabb. A bölcs férfi, aki ezer évnél is régebb tanmesékből, filozófiából meriti tudását, bölcsességét … A Tao, Lao Ce, a vej vu vej … Milyen szép és bölcs dolgok is ezek, ugye? Nem illik hozzájuk se a kiabálás, se a kapkodás, se az indulat, csak a nyugalom, a világ csendes szemlélete, a béke. És főleg nem illik a kapkodás, a „mindjárt megy a buszom” szaladás, mert ugy nem sietünk sehová, a Tao szellemében meg még inkább nem … Az élet úgyis kiforogja magát, ostoba ember inkább ne bolygassa a világ dolgait, mert csak elbarmolja … Egyedül az a helyes viselkedés, ha felismerjük a természet törvényeit és hagyjuk működni őket …
Milyen szép filozófia, milyen szép nyugodt élet, amibe belefér tökéletesen a patriarchális szemlélet, a férfi csendes, szinte ki nem mondott uralma a családban, és mindenek feletti tisztelete, mert hát ő a férfi, az alfa.
És milyen szép és hálás szerep ezt eljátszani az ostoba közönségnek. Aki tátott szájjal csodálja …
És milyen nagyon kinos, amikor valaki egyszer hirtelen kiesik ebből a szerepből, a lassú, öreges mozgást feledve az indulatok hatására – amiknek még meglétét is tagadta évekig – kiugrik az ágyból, és teszi, amit tett az addig elrejtett és palástolt agresszió hatására? Hát ez bizony kurva kinos lehet egy jó szinésznek …
Mert többé a tátott szájjal őt csodáló ostoba közönség – ez esetben én – már nem hisz neki. Fel fogja ismerni, hogy eddig évekig csak szerepet játszott, nagy élvezettel. Mert a csöndes nyugalom, a lassú életvitel igen jól palástolta az emberekben amúgy is meglévő egészséges lustaságot. Csak van olyan, aki fel meri vállalni, hogy ő bizony néha a világ lustája, más meg nem. Ő nem birta ezt a nagyon is természetes emberi tulajdonságot felvállalni. Mert rontotta volna a presztizsét. Azt meg végképp nem tudta elismerni, hogy bizony-bizony benne is van indulat ám, jócskán. Jobb azt elrejteni a világ elől, ugye?
Ez volt ő. A nagy szinész. Én meg a hülye, aki mindezt elhitte. És itta minden szavát.
Hát most már nem iszom. Végre. Vége az álságos szerepjátszásnak. Legalábbis előttem.
Már pár napja azon gondolkoztam, hogy mindenestől törlöm a könyvet. Mert kissé hitelét vesztette előttem a szerepjátszás. Be is „csuktam”, levettem a reklámokat, lezártam a hozzászólást a vendégkönyvben, és kiirtam az utolsó félkész oldalra, hogy VÉGE.
Örülök, hogy mégsem töröltem. Mert bár most nem nagyon érdekel – személyes életemben -, de több, mint három év munkáját tettem volna tönkre egy arra méltatlan ember miatt.
Ma hazajöttem melóból, feltettem a kaját főzni, és újra élővé tettem az oldalt. Lehet, hogy mondtam már, de most újra mondom: engem egy pasi se tudott még tartósan padlóra küldeni. Annyit egy sem ér.