Egy különleges takács/Weaver Xtreme
Once you’ve tried Weaver Xtreme, you won’t be able to give up the freedom of total control.
Azt irta ma Morfeusz, azaz a KeltaBanya a Pixin, hogy irigyel, mert irok, mert van még mondanivalóm. Én is örülök, hogy van, bár az én mondanivalóm nem valami magasröptű izé, nem tematikus, mint sok más bloggeré. Az enyém csak olyan egyszerű, valódi napló, mint amit kamaszkoromban papirra irtam. Nekem érdekes volt akkor is, amikor irtam és sokkal később is, amikor visszaolvastam. Mert benne voltak az emlékeim.
Ma megnéztem két filmet, amit szinészre kerestem. Michael Sheen. Az egyik egy házaspárról szólt, akiknek az elsős egyetemista fia – nem tudni, milyen okból – lövöldözni kezdett az egyetemen, megölt egy csomó diákot, majd magával is végzett. Hogy lehet ezt a szülőknek túlélni? Hogy lehet önmagukban elszámolni azzal, hogy egy gyilkost neveltek fel. Lehet-e egymást hibáztatni érte? Megmarad-e a házasságuk …
Nem igazán vidám film volt.
A másik egy hét történetét dolgozta fel, Diana hercegnő halála után. Hogy mi is történt a királyi családban. A címe A királynő. Csodálatos film. Most értettem meg, hogy akit fiatalon királynővé koronáznak, és nem mondhatja azt, hogy kösz, de nekem semmi kedvem királynőnek lenni, nem ebben a tudatban neveltek fel, annak az élete mennyire a szabályok fogságában zajlik. A protokoll, az illem mindenek fölött áll. És valódi hatalma nincs. Persze minden parlamenti törvényt alá kell irnia, mert ez a szabály, de a valóságos döntési hatalomtól messze áll. Olyan az az aláirás, mint egy második pecsét a papirokon. Egész életében a királyi esküje kell, hogy vezérelje.
Pedig ott van benne a magánember, de azzal senki nem foglalkozik. Mert egy ezer éves dinasztiából származik és a korona érdeke mindent felülír.
A királynő nem sírhat, lehet néha komoly, ha a helyzet úgy kivánja, egyébként kötelező szinte mindig mosolyognia a népre. A benne élő asszony csak akkor sírhat, ha senki sem látja, amikor belehajt egy folyóba kocsival és tengelytörése lesz, várja a segitséget, ül a köveken és nézi a szarvast, hogy milyen gyönyörű.
Erzsébet körülbelől két héttel született korábban, mint az anyám.
Helen Mirren kapott a filmért négy különböző díjat. Meg is érdemelte.
A filmek után sablonokat néztem a WordPressen. Közben magamban BogárEmberrel beszélgettem, mutattam neki, hogy néznek ki a sablonok az élő előnézetben. Hát sírnivalóan. Ahogy én, hozzá nem értő látom, négy nagy csoportba sorolhatóak, az egyik a minimalista, bloghoz, van egy középrész, ahol a posztok mennek, oldalsáv semmi. A másik egy hagyományos blogsablon, fejléccel, menüsorral, blogsával és oldalhasábbal. A harmadik az egyoldalas sablon, amin minden a front page-ről érhető el, próbáltam már, hagyományos blognak alig alkalmas, az inkább üzleti sablonnak jó. Van még a magazin tipusú, ahol a fejléc alatt olyan kockákban jelenik meg a tartalom, mint egy újság főoldalán.
Ma letöltöttem a központi raktárból kábé tizet, megpróbáltam és kidobtam belőlük egy kivételével mindet. Szart sem érnek. Legalábbis nekem. Nincs olyan komplex beállitási lehetőség egyikben sem, ami az általam használtban van.
Mióta is használom ennek a sablonnak a korábbi változatát? 2010 ősze óta. Százával próbáltam, de azóta sem találtam jobbat …
Once you’ve tried Weaver Xtreme, you won’t be able to give up the freedom of total control.
Azaz ha egyszer kipróbáltad a Weaver Xtreme-et, nem leszel képes feladni azt a szabadságot, amit a sablon teljes kontrollja ad.
Nyolc éve használom. Először volt a Weaver, majd a Weaver II, most meg az Xtreme. Kifordítom, befordítom, azt csinálok vele, amit akarok. És ha olyan sablon file-ba nyúlok bele, aminek a tetején ott van a forráskódban a nagybetűs figyelmeztetés: DO NOT EDIT THIS FILE!!!, az se hoz már különösebb zavarba egy-egy sablon frissités után. Legfeljebb újra belepiszkálok.
Ma éppen a 404-es hibaoldal nagy részét töröltem ki, mert számomra az túl udvarias szövegű volt. És úriemberként adott egy rakat lehetőséget további keresésekre a blogban.