Fekete lyuk a lélek helyén
Láttam most egy filmet. A szinész, aki játszott benne, hasonlitott rá. Majdnem irtam neki a face-en.
Hiányérzet? Nem. Nem az. Nem szerettem. Valami érdekesség tartott „fogva” mellette. Jó volt az nekem? Igen, az elején jó volt. Tudok bármire is visszaemlékezni, amit sajnálhatok, hogy már nincs az életemben? Csak egy dolog, maximum. Az, hogy gyakorolhattam bizonyos képességemet és élvezetet találtam benne. Van még egy, de az már kicsit kétélű. A mosoly.
Az a kedves, érdeklődő tekintetű mosoly. Érdeklődő? Mi érdekelte bennem? Én, az ember? Nem. Hanem valami, amit tudok. Egy képesség. Én, az ember nem éreztem soha egy percig sem, hogy érdekes lehetek számára. Csak az az egy dolog belőlem. Éreztem én ezt az első pillanattól. De úgy voltam vele, hogy hátha.
Nincs hátha. Nincs talán, nincs esetleg.
Én már a Selbst vagyok. Egy és oszthatatlan egész. Már nincs olyan, hogy valakinek csak részek kelljenek belőlem. Sértő. Én meg nem szeretem, ha a viselkedés bármilyen sértést sugároz felém. Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy hiányzik-e az ágyamból. És mindig azt válaszoltam, hogy nem. Mert ott sem volt valódi intimitás. A legintimebb helyzetben is távol éreztem magamtól, de nem én tartottam távol. A lelkem nyitva volt.
Fura. Soha nem fénylett az agya, amikor éreztem. Hanem valami szürkületi sötétséget láttam. Olyan ez igy utólag, mintha bele próbáltam volna nézni a galaxis közepén lévő fekete lyukba. Amihez nem célszerű túl közel kerülni, mert elnyel és megsemmisülök. Vonzott és taszitott egyszerre. Kérdeztem, válaszolt. De ha nem kérdeztem, nem mondott semmi érdemlegeset. Én nem kérdésekből élek. És nem válaszokból. Hanem kölcsönös kommunikációból. Az nem volt meg. Ha nem kérdeztem volna semmit, akkor nem lett volna válasz sem? Pontosan. Az a zárt sötétség a lelke közepén, az agya közepén. Majdnem azt mondtam, hogy szerintem neki nincs lelke … Hogyne lenne, mindenkinek van. És a velem kapcsolatban lévő emberek lelkét érzem. De nála ezen a téren nem éreztem semmit. Ott le volt zárva minden. Csak az a fekete lyuk, ami érdeklődést és félelmet keltett egyszerre bennem.
Nem találkoztam még ilyen fekete lyuk lelkű emberrel.
Nagyon sokszor elképzeltem, hogy tolom el magamtól, egyre messzebb és messzebb. Mert valamiért veszélyt jelent rám nézve.
Ha kérdeztem valamit az életéről, gyerekkoráról, bármiről, készségesen válaszolt, kis mosollyal az arcán. De a válaszok mögött nem volt semmi érzelem. Mintha nem lett volna neki olyanja. Nézett és mosolygott. És évekig nem tudtam eldönteni, hogy rám mosolyog-e, vagy nekem mosolyog-e, vagy rajtam. Megint csak az átláthatatlanság jön elő.
Soha senkitől nem volt még rossz érzésem. De az a fekete lyuk a lelke közepén … azt nem esett jól látni.
Na, kiírtam magamból. Sallala.