Fuldoklások az életben
Este olyan fáradt voltam, hogy igen nagyon korán lefeküdtem, hogy milyen korán, azt csak saccolni tudom, valamikor hét és nyolc között. Úgy voltam vele, ha alszok reggelig, jó, ha valamikor felébredek, az is jó. Éjjel kettőkor ébredtem fel, azaz megaludtam a szükséges hat órámat, most pihent vagyok.
Újra kell épiteni az életemet. Ez csak egy tény, nincs benne semmi panasz.
A megkönnyebbülés után jött a düh, szerencsére mindössze két napig tartott – volt pofád itthagyni az anyádat … és még egy telefont sem eresztesz meg, hogy van -, ez kurva igazságtalan részemről, mert igy jó, ez az élet rendje.
Csóró Selbst … még mindig van dolgunk egymással?
Nem, már nincs, hisz már én vagyok a Selbst, én vagyok önmagam, amit kellett, már beintegráltam a személyiségembe, magamhoz öleltem minden részem, átéltem az összeolvadások fájdalmait és szépségét, én vagyok az, aki vagyok, akinek lennem kell. Hogy kicsit korábban kellett volna? Nem tudom, lehet. De ezt nem lehet siettetni, sem a folyamatot nem, sem az elkezdés idejét sem, akkor kezdődik, amikor annak bennem ideje van, illetve volt. Van, aki sosem jut el idáig. Örülök, hogy sikerült megugranom.
Felnőttem. Apám, de röhejes ezt igy olvasni magamról, ilyen korban.
Hát ha röhejes, ha se, akkor is igy van, én meg a végeredménynek örülök és nem az időt nézem.
Egy ideje bizonyos helyzetekben kezdek fulladni. Illetve először is kezdem kapkodni a levegőt, több a belégzés, mint a kilégzés. Ilyenkor azt érzem, hogy sóhajtani kéne, nagy levegőt kéne venni és akkor könnyebb lenne. De mivel mást sem csinálok, mint kapkodom a levegőt, mint egy idióta fuldokló, akit épp most húztak ki a vizből, igy képtelen vagyok egy normális belégzésre. Na most ezt sok mindenre lehetne fogni, lehetne iratni rá gyógyszert a házidokival, de nem fogok. Vegyük szépen úgy, hogy szomatizálok.
Emlékszem, kisgyerek voltam, amikor először ilyenem volt, akkor még nem voltam túlsúlyos, nem cigiztem és mégis azt éreztem, hogy fuldoklok. Anyámnak úgy mondtam, hogy anya, már megint sóhajtozni kell, de nem tudok. Hú de szép leirása egy szorongó gyereknek, azta …
Mit lehet ezzel kezdeni …
Először is azt, hogy azokban a helyzetekben, amikor jelentkezik, nem szájon keresztül kapkodom a levegőt, hanem orron keresztül légzek, úgy nem nagyon lehet kapkodni. És tartom a ritmust. Át kell törni a szorongás testi megjelenésének falát. Mert olyan légzési betegség nincs, ami erre hajazna … Amikor az ember lefekszik aludni, pihenni, fekve nem fog elkezdeni hirtelen fulladni és nem lesz késztetése arra, hogy kapkodva szedje a levegőt. Gyerekkoromban is sokszor lefekvéskor jelentkezett. Na most eszembe jut az esti kisvillany, amit akkor szerettem, mert féltem a sötétben, de később meggyűlöltem, amikor rájöttem, hogy mindig azokra a feszültséggel teli helyzetekre asszociálok róla, amik a gyerekkorom estéin voltak, én már ágyban, ég a kisvillany, de süket persze nem vagyok, hallom távolról, hogy anyámék veszekednek, csukott ajtók mögött, hogy a gyerek már ne hallja … Hát én bizony hallottam, talán nem a szavakat, hanem a beszélgetés hangsúlyát érzékeltem, hogy tele van indulattal, valami nem stimmel és kezdtem félni. És jött a sóhajtozási késztetés, nagy levegőt nekem, mert ha nem, talán meg is fulladok …
Nyugodtan veszekedhettek volna előttem. Nekem talán könnyebb lett volna feldolgozni.
Fuldokoltam abban a bizonytalanságban, hogy mi baj van.
És már le is irtam most, hogy jelenleg is ez van. Vagy nagyrészt már csak volt, de a fulladás megmaradt.
Sorba kell vennem, hogy az elmúlt időben mi fojtogatott engem, mi múlt már el belőle, és mi maradt, mi az, amivel kezdenem kell még valamit.
Tavaly nyár óta néha majdnem belefulladtam a mindennapi indulatba, egyrészt, amit a sors, a magam tehetetlensége miatt éreztem, másrészt a gyerekem indulatába, amit azért érzett, hogy beteg lettem, mert egy beteg anya már nem olyan támasz, mint annak előtte, abból könnyen olyan helyzet kerekedhet, amiben az anyja konkrét segitségekre szorul, amit persze megadna, de egy idő után meggyűlölne és beledöglene a teherbe. Nagyon jól emlékszem a saját indulatomra szegény anyámmal szemben, amikor már félig béna volt és én azt hittem, hogy nem küzd, csak hagyja, hogy elmúljon az élet rajta végre.
Most már tudom, hogy mennyit küzdött. Igazságtalan voltam vele. Nem mértem fel, mennyi erejébe kerül a mindennapi küzdelem. És nem saját maga miatt csinálta, hanem kizárólag értem. Nem hibáztathatom a gyerekem olyanért, amt én is tettem.
Hogy mi ebből a tanulság? Az, hogy mindaddig küzdenem kell, amig csak képes vagyok rá. Soha nem engedhetem meg magamnak azt a gondolatot, hogy leszarom már az egészet és feladom.
Különben is utálok fuldokolni. Uff.
„Jelenleg 78 látogató van a honlapon.
Látogató: Varnyu, 77 vendég
A legtöbb látógató egyidőben 79 volt, 2018-10-31 – 09:47-kor.”
Juhéjj, megjöttek a kínaiak.