13 késszúrás a fejbe
Még mindig az az álom. Két hete álmodtam, de nem tudok tőle szabadulni. Nincs feldolgozva.
Elalvás előtt elképzelem újra. Hátha belekerülök. És befejeződik. Valahogy végére kell járnom. Be kell fejeznem. Vagy nekem, vagy az álomnak önmagát …
Tizenhárom késszúrás a fejbe.
Lefekszem és újra odaképzelem magam abba a szobába. Nem is szoba az, hisz hatalmas és sivár. Mint egy modern, minimalista, de teljesen lepusztult iroda. Állok a fal mellett, fémfalak, gondolom, milyen stabil, majd látom, hogy hámlik a festék mindenhol. Visszanézek a szoba messzi végébe. Látom a vízfoltot a padlón. Minden vizes. Ez beázik. Ez egy használhatatlan, tönkrement valami. Ez nem lakás. Hogy kerültem ide?
Azt mondják, hogy most ez az én lakásom. De hogy? Mi lett a régivel? Eladtam, azt mondják. Megrémülök. Nem emlékszem semmire. Kiderül, hogy egy év, de legalább tíz hónap kiesett az emlékezetemből. Istenem, ez már az? Az öregség? Azért nem emlékszem? Mi lett a régi házzal? Miért adtam el? Hogy nem is ugyanaz a város? Hogy hagyhattam el a szülővárosom, amit szeretek. Kezdem nem hinni a dolgokat. Nem tehettem ilyet.
Tettem, mondják, hisz ott a szerződés. Mutasd! Nem hiszem. Lapozom a sok papírt, keresem a végét, az aláírást. Látom, hogy ez nem az én írásom. Tudtam, hogy én nem adtam el a sajátom. Még akkor is tudtam, ha nem emlékszem semmire. Valaki hamisított. Valaki befolyásolt. Valaki tett velem valamit. Hogy ne emlékezzek. Hónapokra. Ki volt? És miért?
Csak egy cigit szeretnék elszívni. Ja hogy itt még azt sem lehet? Le kell menni a ház elé. Hát megyek. Elszívom a cigit, közben hallom, hogy egyre nagyon a zaj az aula szerű hallban … Mind rólam beszélnek. Hogy valami helytelent tettem. És el kell üldözni onnan. Nem akarnak visszaengedni … Mégis bemegyek. Valakik ott állnak és féltenek, hogy szétszed az őrjöngő tömeg. Ne menjek.
Megyek. Én bármivel szembenézek. Velük is.
Újra a fémfalú lakás. A használhatatlan. Most ez van, nincs más. Nézem az ajtaját, már benntről. Egy résen látszik a vastag zárnyelv. És tudom, hogy valaki áll kinn. Valaki, aki mindezt tette velem. Azt akarja, hogy nyissam ki az ajtót és engedjem be. Félek. Csak az a zárnyelv véd. Semmi más. És látom, hogy benyúl egy fűrészszerű késsel. És vágni kezdi a vastag fémet. És valahonnan tudom, hogy sikerülni fog neki. És bejut. Ha csak nem teszek valamit.
Tudom, ki áll az ajtó másik oldalán. Ismerem. Tele van arannyal. Láncok, karkötők, gyűrűk, minden. Magas és bikaerős. Tudom, ki ő. Gúnyosan néz. „Engedj be. Az enyém vagy. Mindened az enyém.” „Soha. Takadodj innen.”
Tizenhárom késszúrás a fejbe.
Újra benn vagyok abban a borzalmas, fémfalú, hámló festékes, vízben álló iszonyatos lakásban. De most csak ez az enyém. Nincs másom. Meg kell védenem. Az a fűrészszerű kés tovább vágja a zárat. Nem várhatok. Előveszek egy saját fűrészszerű kést. És kiszúrok vele az ajtón kívülre az egyre táguló résben.
Snitt.
Öt különböző szálon induló történet. Az egyik: A bérgyilkos megkeresi a címet. És azon gondolkozik, miért épp késsel kell elintéznie a dolgot. Sokkal egyszerűbb lenne egy lőfegyver. Egy golyó. De most a megbízó nem azt kérte. Hanem kést. Tizenhárom késszúrást a fejbe.
Tudom, hogy ki volt az álombéli ember. Azt is tudom, hogy miért álmodtam akkor vele.
Nem ez a lényeg.
Hanem a kés. Miért a kés? És miért pont tizenhárom?
No, ezt kellene megfejteni. Ezért viszem magam vissza napok óta abba az iszonyatos szobába …