A bárány

A bárányka alig jött a világra, észrevette, hogy az állatok között ö a leggyengébb. Állandóan torkában dobogott a szíve. Nagyon félt, hogy valami vadállat megtámadja. Nem tudta, hogyan fog megmenekülni.
Elmesélte bánatát a Teremtönek.
– Szeretnél kapni valamit, hogy megmenekülj? – kérdezte jóságosan a Teremtö.
– Igen, jó lenne – volt a válasz.
– Megfelelne egy pár erös agyar?
– Akkor a friss füvet biztosan nem tudnám leharapni.
– Akkor két hegyes szarv, talán?
– Az sem, mert biztosan rosszra használnám öket.
– Vagy olyan méregfog, mint a kígyóé, hogy mérget marjál az ellenfél testébe?
– Szó sem lehet róla. Engem is gyülölne mindenki.
– Talán akkor két erös pata?
– Az sem kell, mert lónak néznének.
– De mégis, valami csak kellene, hogy megsebezd, aki meg akar támadni?
– Megsebezni, én? Arra nem lennék képes. Inkább maradok olyannak, amilyen vagyok.

Elfelejtettük, hogy bizonyos fokig olyanok vagyunk, mint a védtelen állatok, éles fogak vagy karom nélkül, minden támadásnak kiszolgáltatva.
Nem a ravaszság ment meg, hanem az áldozat: A képesség, hogy másokat szeressünk vagy helyet engedjünk mások szeretetének.
Nem a mi keménységünk ad az éjszakának langyos meleget, hanem mások óhaja, hogy fel tudjanak melegedni. Az ember igazi ereje a gyengédsége.