Van egy olyan böngésző, vagy böngésző motor, tudja a fene pontosan, hogy mi – olvastam róla, de azért az angol tudásom csekélyke -, aminek applewebkit a neve. Állandóan csekkolja az oldalamat. Ez még nem lenne baj, de mindig olyan pluginokat keres, és olyan plugin „alkatrészeket”, amik már kábé ezer éve nincsenek a blogon. Ezért is próbáltam keresni a neten, hogy mi a franc ez. Nem sokra jutottam.

Mivel keresőrobotnak jelzi a rendszer, megpróbálhatnám kitiltani a francba. De mi van, ha kitiltok minden olyan olvasót, aki Iphone-t használ? Hmmm…

Na mindegy.

A Boszorkány születése

Néha még eszébe jut az öreg. Öreg? Hisz csak három évvel volt idősebb nála. De mindig valami nagypapa félének látta. Az elején kedvelte, tisztelte is. Élvezte a széles műveltségét. És a társalgást.

Körülbelül egy évig. Aztán már nem. Sok lett. Sok lett az együtt töltött idő, a csevegés monotonná vált. Ki a frászt érdekelt egy távoli város ismeretlen kerületének napi politikája … Sok lett a mindig ugyanolyan csók. Ami olyan érzést keltett benne, mintha az öreg éhezés miatt épp felfalni készült volna a száját. Sok lett a torkára dugott nyelv is. Most jön rá, hogy mi hiányzott neki. Egy érzéki csók. Mert azt nem tudott adni az öreg sosem. Sok lett a másik széken ülő öregségből. Az álllandó beszámolókból a soros orvosi ellenőrzésekről, a cukorról, a koleszterinről, a sok kézzel markoló látszategészségből. Sok lett abból, hogy már szinte úgy tekintett rá, mintha a felesége volna minimum húsz éve. A legsokabb sok az volt, amikor egyszer tévedésből Anyunak szólitotta, mintha az édesanyja lett volna, őt hívta Anyunak. És csak akkor vette észre az elszólást, amikor a nő tágra kerekedett szemmel nézett rá. Amikor a szadista már második anyát keres, az nem Ds, az nem BDSM, az csak egy tétova öregember kapaszkodása a nőbe, hogy biztonságot találjon nála.

Talán forditva kellett volna lenni, nemde?

Nemde.

Nem. Nem kérte tovább azt az életet, ami előrevetíti két vénség egyforma mindennapjait. Mit kérsz reggelire? Mit főzzek ebédre? És a vacsora? Ezt minden nap végigjátszani? Meddig? Egészen a szociális otthon kapujáig? Vagy a halálig? Na nem. Ha velemarad, belepusztult volna. Talán már nem élne. Csak aludna naponta tizenkét-tizennégy, talán tizenhat órát is, hogy ne kelljen ébren lennie. Végigaludná a maradékot? Túl nagy pazarlás lett volna.

Már rég nem írna éjjel kettőkor blogot. Semmit nem írna.
Vegetálna írás helyett.

Mindezt végiggondolta akkor és döntött: élni akar. Szakított vele. Az öreg már nem él lassan másfél éve.

És röpke két hónap múlva megszületett a Boszorkány. Életre csábította egy ifjú béka. A béka olyan, amilyen. Senki sem tökéletes. De a csókja az pazar. Beleborzong a Boszorkány még a gondolatba is. Pedig a kommersz mesékben mindig a királylány csókolja meg a békát. Hát itt fordítva történt.