Az utcasarkon egy bűvész állt, előtte kis asztal, ruhája valaha szines, de már kopottá fakult. Varázslatokat mutatott a köré gyűlő pár embernek.

Kártyatrükkök, kockajátékok, majd szines kendők villantak fel a kezében, és tűntek el, vagy változtak fehérré.
Egy kisfiú állt a szélen, keze zsebre dugva, szeme hipnotizáltan meredt a bűvészre.
A műsor végén, amikor már mindenki adakozott pár garast, a bűvész pakolni kezdett. Akkor látta meg a gyereket. És szemében valami kérdést.
Odafordult hozzá. A kisfiú bátortalanul megszólalt.

Bácsi, te mindent el tudsz tüntetni – valami reménykedés volt a hangjában.
Sok dolgot igen, de azért nem mindent – mosolygott rá a férfi.
Van nekem valamim, azt el tudnád tüntetni – vékony kis gyerekhang, telve bizakodással.
Mi az, kisfiú?

Ekkor a gyerek kihúzta a kezét a zsebéből. Egy szép piros alma volt benne.

Ezt tüntessem el?
Igen, ezt.
De miért? Nem szereted az almát?

A gyerek csak állt, nézett válasz nélkül, hosszan …

A bűvész megsajnálta. Kivette a kezéből az almát, csinált néhány gyors kézmozdulatot, mondott pár varázsigét, hogy elterelje a fiú figyelmét.
És az alma eltűnt a kezéből.

Látod, ennyi volt egy alma eltüntetése – mosolygott a férfi.

A gyerek csak állt, állt, nem szólt semmit, de látszott az arcán valami egyre növekvő csalódás.

Mi a baj, kisfiú?
Az almám … a hang lassan sírásba fordult … hová lett az almám?
Eltüntettem, ahogy kérted.

A gyerek szeméből kristálynyi könnyek gördültek lefelé.

Mivel fogok most játszani, bácsi?