Kiültem az előbb a „ház” elé, melegedni és elszivni egy cigit. Van itt egy feketerigó, épp fészket épit. Gyűjtögeti a megszáradt füveket, ezt, azt, viszi fel a csőrében a mellettünk lévő fára, egy villás ághoz. Nagyon szorgalmasan gyűjtöget, épit szegényke. Vajon hogy fog neki sikerülni? Mert nem elég az épitőanyag, ha nincs, amivel összeragassza a tavaji elszáradt dolgokat. Hetek óta nem esett, nincs sáros föld, nincs kötőanyag. Jöhet egy szelesebb idő, szétviszi az egészet, hiába dolgozott. Vajon hogy lesz igy fészke szegénynek?

Felhivtam a könyvelőt, azt mondta, valamelyik nap beugrik majd a papirokért a héten. Azt mondjuk nem egyeztettük, hogy melyik héten. Na, majd kiderül. Átutaltam, amit át kellett. Kitöltöttem, amit ki kellett. Elfaxoltam, amit el kellett. Ezek is épitőkövek az életemben.

Felhivott Lótifuti, hogy talált egy gépet a gyereknek, nagyon szuper, még ő is elfogadná magának. Majd kiteszi a facebookra, hogy mi is megnézzük. És kérdezte, hogy mit döntött a gyerek. Gép vagy monitor? Mondtam, hogy engem hagyjon ezzel, mert ad 1: ezt a témát már tegnap a gyerek apjával is kiveséztem, ad 2: nem az enyém lesz, hanem a gyereké, én nem dönthetek helyette. Mire mondta, hogy mégis én vagyok az anyja. Az egy dolog. De egy huszoniksz éves ember helyett nem dönthetek. Neki kell döntenie. Legfeljebb támogathatom a döntés kivitelezésében. És ha kérdez – de csak akkor, ha megkérdez – adhatok esetleg tanácsot. Amit természetesen nem kötelkező elfogadnia. Felnőtt ember. Ilyen koromban ő már egy éves elmúlt. Nekem is döntenem kellett dolgokban nap mint nap.

Azok is épitőkövek voltak az életemben. Köztük a mindennapok apró örömei, mint ragasztóanyag, hogy összetartsák az egészet, amit felépitettem.

Az épitőanyag még most is megvan. De vajon van-e még elég kötőanyagom, amivel összeragasztom? Vagy egyszer csak szétesik, mint szegény feketerigó fészke?