Szeretem az agressziómat.

Rengeteg van bennem. Mint mindenkiben. Az életem nagy része azzal telt, hogy ez elfojtódjék, mintha sose lett volna. A gyerekkorom nagyon közrejátszott ebben. Most nincs kedvem részletezni. A magányban nem lehet kivel agresszívnak lenni. Nem lehet hol kiadni. De biztos szenvedtem tőle. És elfojtottam. Olyan mélyre, amilyenre csak tudtam.

Nem is tudtam, hogy mennyi van bennem. Nem mintha egy helyesíró fenomén lennék – nekem még a muszáj is elmegy ly-nal néha -, de azért egy gyenge négyest most is elérne. Vagy egy erős közepest. Jó az. Viszont az agresszió szót minimum tíz évig két g-vel írtam. Egyszer valaki figyelmeztett jóindulatúan:

Ezt egy g-vel kell írni. Vagy ennyire haragszik valakire?

Meglepődtem. Ennyi lenne bennem??? Hogy még meg is duplázom a g-t? Hogy még keményebb szó legyen?
Igen.

No, aztán éveket gondolkoztam ezen. Azon, hogy én mindig azt mondom, senkit sem tudnék bántani. Igen, valószínűleg. Mert nagyon erős szuperegót kellett a nyakába ültetni ennek a kiéletlen és éhező, szenvedő agressziónak. És ezzel ki is vetettem magamból, mintha sose létezett volna. Dehogynem. Ott nyomorgott a mélyben, a sötétben. Noha ez is az én részem. Ezzel együtt vagyok az, aki.

Nemcsak az agresszióm elfogadását kellett megtanulnom. Az csak az első lépés. Hanem a szeretetét is. Az a mélyen lévő indulat leválasztva rólam csak egy rettegő szörny, ami a benne lévő félelemtől olyan, amilyen. Állandóan sarokba van szorítva. És a sarokba szorított állat már csak támadni tud. Más esélye nincsen.

Az az agresszió ott benn nagyon magányos volt nélkülem. Mert magára hagytam. Meg kellett tanulnom szeretetet adni neki. Hogy ne legyen olyan mérhetetlenül egyedül és én se legyek nélküle magányos. Mert nekem meg a túléléshez van szükségem az ősi ösztöneimre. Nem élhetünk boldogan egymás nélkül.

Az ember nem dobálhatja ki büntetlenül az összes rossz (?) – inkább csak emberi – tulajdonságát az ablakon, minta nem lenne. Mert azok nem olyan szépek, és társadalmilag elfogadottak, mint a többi.

Most már az a véleményem magamról, hogy alapvetően jó fej vagyok. Az idő többségében. Néha meg szörnyűséges. De így vagyok ÉN. És kedvelem ezt az ‘új’ személyiséget.

Szeretem az agressziómat. Azzal vagyok teljes. Istenem, hány év éjszakái kellettek, hogy Jinxet valóban visszaengedjem önmagamba … és önmagamat önmagamhoz öleljem.