Pár hete irni kezdtem valamit. Annak a bizonyos két napnak a történetét. Tényszerűen, nem szépitve semmit, sem pro, sem kontra. Háromszor futottam neki két hét alatt. És mindháromszor itt a lomtárban landolt. Végül befejeztem. Elolvastam.

Nem titkolom, hogy hónapok óta terveztem, hogy ezt megirom. És aznap fog megjelenni a poszt.

Aztán, ahogy kész lett és elolvastam, kifújt belőlem minden régi indulat. Az a múlt már tényleg a múlté. Lényegtelenné vált számomra.

Ennyi. Ez is megy az életem lomtárjába. Semmi nem maradt a nagy lángoló szerelemből. Már a sajnálkozás sem, hogy elmúlt.

A „gyászévnek” vége.

Hónapok óta boldognak érzem magam. És bár nincs igazán senkim a szó „hétköznapi” értelmében, nincs, aki minden éjjel mellettem aludna, nem vagyok magányos. És már vénséges vénnek sem érzem magam. Valami csöndes boldogság, megelégedettség, néha könnyes, néha mosolygó öröm. Az én lelkemben.