Nem gondoltam, hogy még mindig bennem van az a küzdésvágy, ami valódi fizikai harcot jelent, függetlenül attól, hogy nem vagyok fiatal, erőm se sok. De mégis adódhat olyan helyzet, amikor ledobom magamról a szuperegót, amiről ilyenkor derül ki, hogy milyen vékony hártya csak az agresszióm tengere fölött. És támadok, minden erőmet összeszedve, testit, lelkit és azt a bizonyos harmadik féle erőt is. Csípek, rúgok, harapok, karmolok, ha bírok. És a másik fél kénytelen komolyan védekezni, mert észleli, hogy ez már nem játék. És látja, hogy veszélyes vagyok. Saját fizikai erejével muszáj megfékeznie. Hiába mondja, hogy én tulajdonképpen nem ilyen vagyok, hanem egy kedves, jólelkű, érzékeny nő. Csak nevetek. Akkor már látja, hogy ez nem játék, és ha nem tesz valamit ellene, nem fogok megállni, csak az első vérnél.

Ott persze megállnék. De ha egy csöpp esze is van, nem akarja ezt megvárni. Ki szereti, ha alattomban teljes erőből beleharapnak vagy éles körömmel karmolják, tépik? És kénytelen elkapni mind a két kezem és harcképtelenné tenni. De még akkor is vigyáznia kell, mert mi van, ha csak azért lazítom el az izmaimat, hogy azt higgye, feladtam.

Valós erővel kell tartania mind a két csuklóm, jó sokáig … Mire hogy is mondjam … magamhoz térek és ismét ráborítom a szuperegó védőfátylát a lávaként feltörő agressziómra.

Nem a ragadozó mérete számít a harcban. Hanem a harc mérete a ragadozóban.
Énbennem pedig ilyenkor meglehetősen sok van.