Az asszony fázósan ül a széken. Összevonja magán a kopott felsőt, didereg, pedig nincs hideg. Mellette tűz ég, gázégő sora világit a félsötétben. Hideg van, gondolja.

Körötte csend. Zene sem szól most. Ürességet érez. Nem szereti most ezt a félsötétet. Most megint vár. Napok óta, minden este. Emlékek takarójával próbálja reszkető lelkét melengetni, de egyre nehezebb. Éhező lelke, sóvárgó teste estéről estére hidegebb, éhesebb. Fázik. Az a meleg kéz … mely kezét, arcát simogatta … az hiányzik. Az a meleg szó, mely lelkét dédelgette … az hiányzik.

Sóvárgó fájdalmában már kártyát húz, régen csinálta. A kártya szól, de szavát nem érti. Úgy érzi, hogy ez az okosság most nem neki szól … Hanem annak, akit estéről estére erősödő szerelemmel vár. Oly könnyű lenne most a bölcsességet irásába befoglalni … de bölcs lenne-e? Gondolkodik. És tudja, nem. Mert a kártya neve …

Aztán a kártyához kezd keresni képet. Irja igy, irja úgy. Jobbnál jobb képek … csak hát túl egyérelműek. Nem használhatók. Majd valahol egy újabb. A képen alakok, mint minden kártyán … ez is egyértelmű. Vajon milyen kártya pakli ez? Feltámadt érdeklődéssel olvassa a számára ismeretlen szöveget.

Kedvező pozícióban a … kártya helyes, szabadon jött döntésre utal és arra int, hogy jobb a legnehezebb utat választani, amíg az a legjobb. Kedvezőtlen pozícióban rossz döntéstől óv minket. Az egyszerűbb utak nem jobbak.

Olvassa és elgondolkodik. Az egyszerűbb utak nem jobbak. Talán mégis neki is szól, döbben rá hirtelen. Jobb a legnehezebb utat választani? Ül, töpreng és lassan melegedő szivvel vár tovább … Hiszen a legnehezebb út számára a várakozás.

Izlelgeti a szót magában … amely a lelkében leghangosabban zengő szóra rímel … vágyakozás.