Igaza volt az egyik kommentelőmnek … hogy miért is irkál. Egyrészt a meguralás, másrészt a bántás, ami vezérli. Hát nekem oszt mindegy. Direkt felemeltem 20-ra az oldalsávba látható Legutóbbi hozzászólások számát. Hadd lássa bárki, aki valamit is reagálni akar rá. Mert én nem nagyon fogok. Mint ahogy eddig is alig tettem, pár kivételtől eltekintve, még akkor sem, amikor mailban azt irta, hogy mi van, már válaszolni se merek? Hát ez nem merészség kérdése, én azt mondom. Hanem a józan gondolkodásé.

Nem zavar semmi gyalázkodása. Még az sem, amit a gyerekemről irkál. Kis csúsztatások, a valóság apró torzitásai, amivel manipulálni igyekszik az igazságot és mártir szinben feltűntetni magát. Ismerem már ezt a módszerét, mert ugyanigy beszélt a volt feleségéről is nekem. Mégis majdnem sikerült olyan szinben feltűntetnie előttem, mintha egy viselhetetlen szörnyeteg lett volna …

Nos, nem az. Van egy két és fél órás privát beszélgetésem vele, ami egy jelszavas posztban található. De ő is irt ide hozzászólást, csak akkor még nem volt kinn az oldalsávban a kommentlista.

Ezt az a nő irta, aki a gyerekeinek az édesanyja, aki állitólag unintelligens, buta, viselhetetlen szörnyeteg, akitől csak menekülni lehetett.

Még egy ötlet … mert mostanában már szinte minden reggel itt kezdi a napját, nehogy kommenthiányban menjek el dolgozni. Mi van, ha azért olvas és ir, mert valami torz módon hiányzok neki? 😀 Lassan már ez is megfordul a fejemben 😉

És a legfontosabb kérdés, ami tegnap éjjel először fordult meg a fejemben:

Hogy tudtam én ezt az embert szeretni? (Csak igy már … múlt időben …)