Vágyhat-e az ember a lehetetlenre? Akarhatja-e az elérhetetlent? Van-e értelme az ilyen vágyaknak? És ez most vonatkozzék az élet bármely területére, az egyszerűség kedvéért -mosoly

A válasz oly kézenfekvő és egyszerű: nem. Józan ész és reális reális gondolkodás eredménye a válasz. Belenyugvást hoz. Nem. Nincs értelme. Tehát nem is kell kinlódni vele.

De ez a sima kirakó realitása. Túl egyszerű. Nekem mostanában nem elég. És különben is szeretem jobb kézzel vakarni a bal fülem. Szórakoztatóbb. Az már a két oldalú kirakó része. Mi lesz, ha megforgatok néhány darabot? Passzolni fog? Ezzel is lehet játszani sokáig … Aztán az ember rájön, hogy – bár játéknak jó volt (a homo ludens ártatlan és haszontalan öröme) – nem sikerült. És feladja.

Mi van, ha egy harmadik módon csinálom? Egy harmadik szemszögből nézem. Hiszen van nekem még egy kirakóm. Az a bizonyos egy oldalú két oldalú kirakó. Ahol a két kép részei a kockák ugyanazon felén találhatóak. És még rakosgatni sem kell. Mert a kép ott van készen. Csak a látásmódot kell picit változtatni.

Leforditva a gyakorlatba: a hozzáállást. Mi van, ha én nem fogadom el a „nem” választ? Ha onnan indulok ki, hogy a válasz az „igen”? És csak az „igen”. Mit kell akkor tennem?

Részlet egy naplózatlan beszélgetésből, az emlékezetemre hagyatkozva, a másik fél gondolatai:

„Mi hajt? A düh. A bizonyitási vágy. Önmagamnak.
Tommy”

Szünet: mostanában megint kivánom a csokit. Nem úgy általában az édességet. Hanem a csokit. Nem elégiti ki a méz vagy a tojássárga cukorral. A pöttyös guru sem. Már a tegnap éjjeli tejbegríz cukros kakaóval is ennek a vágynak a terméke volt. Nincs csokim. Tejbegrízt nem kérek. Illetve van egy vacak minőségű csokiból gyártott, lefejezett mikulás a polcon. Vésztartaléknak. Két deci tej mikróba, forrón bele a csokidarabok. Tuningolva némi oldódó kakaóval. Éjjel háromkor megteszi. Holnap szerzek három tábla nagy Milkát. Akkor most megint a csoki-korszak jön. Nem baj. Valami lehet benne, amire szüksége van a szervezetemnek, különben nem kivánnám ilyen veszettül. Az utóbbi egy év öt hónapban sose bántam meg, ha arra hallgattam, hogy mit mikor kiván a szervezetem enni … Az se baj, ha éjjel háromkor. Minusz 38 kiló.

Részlet egy magánlevélből:

„most már minden nap felmegyek a munkahelyemen az emeletre, mert egyszerűen élvezem, hogy újra képes vagyok rá. mert az azelőtti 3 évben már képtelen voltam. a lábam nem birta volna, és mire felértem volna, fújhattam volna a Ventolin spayt, azt remélve, hogy egyszer talán levegőt is kapok … most már képes vagyok újra végigjárni az Interspart hetente-kéthetente és megcsinálni a nagy bevásárlást. mindig is szerettem ott boltozni … és az utóbbi években már a reményt is feladtam, hogy valaha még egyszer az életben meg tudom csinálni …”

Újabb szünet: mostanában a dijoni mustárral is lesz egy menetem. Soha nem voltam különösebben oda az ennyire csipős mustárért. A simát persze sokszor és szivesen ettem. De ezt – ha néha megvettem egy kis üveggel – mindig megbántam. Mert majdnem szétmarta a gyomrom … Legtöbbször kidobásra került. Három hete ezt kivántam meg. Most már csak azt kell kitalálni, hogy mi mindenhez lehet enni. Mert a krinolint és a virslit azt hamarabb meg fogom unni. Jó lehet például szinte bármilyen felvágotthoz, sajthoz, akár libazsiros kenyérre kenve is. Vagy ott a piritott gríz. Belekeverni egy kanállal, mikor kész van. Kreativitás, kérem -lol

Szóval a válasz az „igen”. Most már csak kéne valami bizonyiték, hogy nem vagyok őrült, nem vagyok a földtől elrugaszkodott csodabogár. Bizonyiték arra, hogy mások is gondolkoztak már igy. „Nagy” emberek -mosoly

„1903-ban … Ebben az évben jelentkezett a hadseregbe, de csak 157 centiméteres magasság felett vettek fel embereket, és Morihei nem felelt meg ennek a követelménynek. Elkezdett edzeni, fáról lefelé lógva, egy nagy követ erősítve magára, nyújtotta gerincét. A következő sorozásnál sikerrel járt, 1903. decemberében a Vakajamai 61. Gyalogezred tagja lett.

Uesiba Morihei (japán írásmód szerint 植芝 盛平) (1883. december 14. – 1969. április 26.) az aikidó megalapítója„

-mosoly

„Az igazi budó a szeretet munkája. Életet adni minden lénynek, nem pedig gyilkolni, vagy harcolni egymás ellen.”
Uesiba Morihei

És mi megismertük és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét.
Az Isten szeretet; és aki a szeretetben marad, az Istenben marad,
és az Isten is ő benne.
(János 4.16)

Az a bizonyos egy oldalú két oldalú kirakó … ami olyan gyönyörű. Mert nincs benne semmi ellentmondás -mosoly

A válasz: igen.

03:41. Akkor fájront. Lehet menni aludni -mosoly