Sosem gondolta volna, hogy eljön az a nap, amikor „megtagadja” … sok év virtuális papirra vetett gondolatait, érzéseit. Keresett egy képet és belelapozott a régi blogba. Mert tudta, hogy valahol ott kell lennie. Végigrágta magát az első másfél éven. Nem olvasott, csak lapozott, mert képet keresett. De szemét óhatatlanul megkapta néhány sor itt-ott … Istenem, mekkora őrült volt. Vak, süket, esztelen. És ami a rosszabb … a blogja, amit értékesnek gondolt … nos az – pár vers hiján – mind értéktelen. Legalábbis most úgy látja. Őrült érzések, öncsalások, ostoba remény csillanásai vagy jajkiáltások a semmibe.

Valamint reménytelenül nyálas és csöpögős. Tudja, hogy most kissé önmagával szemben is igazságtalan. Mert azok valódi érzések voltak. De itt és most vacillál, hogy sirjon a régi sok szerencsétlenkedésen, vagy engedjen inkább a nevetőgörcs csábitásának. Legyen az utóbbi. Most tényleg nem tűnik másnak, mint nevetségesnek.

Hát eljött az a nap is, amikor szellemi gyermeke, a blogja első bátortalan lépéseit megtagadta önmagában. És legszivesebben törölné. Nem fogja. Memento mori. Emlékül, hogy milyen sok fajta halál is létezik.