A felnőtt életem nagyobbik része arról szólt, hogy én önfeláldozó vagyok. Azaz egy megsavanyodott mártír. Az önfeláldozásommal senkinek sem használtam semmit. Legfőképpen magamnak nem.

Egyáltalán kérték tőlem, hogy önfeláldozzak? Szerintem a kutya se. Viszont adtam magamnak vele egy csomó pozitívumot. Persze jó hamisat.

Kaptam mástól ezért pozitívumot? Most nem tudom. Igen, talán kaptam. Valamennyit. De annyit biztos nem, mint amit én adtam magamnak.

Használtam igazán az önfeláldozásommal másoknak? Hát, szerintem nem. Mert bármi tényleges előnyük lett volna belőle, azt mind elrontottam azzal, hogy egy idő után a képükbe vágtam a mártíriumomat. Szegény ők. Szegény én.

Kitől tanultam ezt? Persze, tudom. Anyámtól. „Feláldoztam az életemet miattad.”

Drága jó édesanyám, nem kellett volna. Vagy ha mégis megtetted, minek vágtad annyiszor a képembe?
No, eddig az anyám. És most én mit csinálok??

Jézus Mária. Már felneveltem a következő mártírt is.