Csináltam ma pár dolgot. Nem nagyokat. Itt-ott kicseréltem egy-két linket. Levettem valahonnan egy szöveget. Nem soknak tűnik. De mégis az.

Megnyitottam egy új blogot. És be is zártam rögvest. Coki onnan. Perpillanat mindenkinek.

Délelőtt ki tudtam mondani valakinek, hogy tényleg lezártam magamban az elmúlt pár évet. Most valami mosolygós sajnálkozással emlékszem már az elejére is. Nem többel. Kérdezte, hogy csináltam. Mondtam, hogy nem tudom ezt igy elmondani. Csak annyit tudok mondani, hogy a két hónapos szinte folyamatos gondolkozásom nem volt hiábavaló. Tényleg iszonyatos tempóban ment sokszor az agyam. Mert tudtam, hogy ezen túl kell jutnom. Túl kell lépnem. Mert én nem vagyok az az egybetűs regényalak. Hiába próbáltam magammal elhitetni jó időn keresztül. Nem fogok beledögleni. Mert nincs mibe. Kikerestem egy 2008. november 12.-ei posztomat:

Ennek a blognak vége van.
Az életem egy részével együtt.
Majd egyszer felállok.
Mindig felálltam.

És elolvastam. És idéztem is. Mert én ekkor éreztem meg először, hogy bennem valami végérvényesen elszakadt. Próbáltam kötözgetni még 2 hónap hiján 2 évig. Nem ment. A végén már annyi csomó volt rajta, hogy számolni sem tudtam. Ekkor éreztem először, hogy kurva boldogtalan vagyok valaki mellett …

Dönthetett volna sokkal korábban. Mindkettőnknek jobb lett volna … Igen, én is dönthettem volna. De én homokba dugtam a fejem, mint a strucc. Igaza volt. Ő viszont teljesen vak volt az én boldogtalanságomra.

Hazudtam magamnak. Kényelemből? A változatlansághoz való kényszeres ragaszkodásból? Mert világéletemben féltem a változástól? Igen. Kár volt. De az időt visszaforditani nem tudom. És nem is akarom. Mert ebből is tanultam. És a tanultakat a továbbiakban szeretném már végre haszonba forgatni. Az a kapcsolat leginkább a szexről szólt. Az volt az alapja. Az indulásakor én kiéhezett nőiségemmel könnyű préda voltam. Amúgy ő is. Nem kellett volna pusztán csak a szex miatt emberségemben, büszkeségemben megalkudnom. Ebből is tanultam.

Az első pillanatban az fogott meg a fotóiban, hogy nagyon hasonlitott Lacira. És Lacit meg még akkor is szerettem … Ennyi. Sajnos később kiderült, hogy nemcsak fizimiskában, hanem másban is hasonlitott rá. Ezt most nem részletezem.

Valami ilyesmiket akartam volna elmondani a kolléganőmnek. De csak mostanra álltak bennem össze a gondolatok mondatokká. Úgyhogy ezeket nem mondtam el. Kiment a szobából, én közben bekapcsoltam egy zenét és mire visszajött, csak úgy csendesen folyt a könnyem. Nem kérdezett semmit. Tudta, hogyha el akarom mondani, úgyis el fogom. És el is mondtam. Úgyis mondhatom, hogy kiboritottam a bilit. Aztán a tanácsára hallgatva erőt vettem magamon, és összeszedve az aznapi teljes bátorságomat, megtettem valamit. Amit nagyon-nagyon akartam. Milyen kis dolgoknak is tud néha örülni az ember …

Aztán hazajöttem. És egyetlenegy embernek a virtualitásban egy üzenetben megmutattam, amit tegnap és ma abba a blogba irtam. És az egyetlen mondatos kérdésére hosszú és kimeritő választ adtam. Aztán ültem itt órákig. És azt a szemét ajtó-mögött-állót megint el akartam küldeni a büdös p -censor ába. És mikor jobban megnéztem ( azaz használtam a józan eszem ), rájöttem, hogy nem áll ott senki.

Közben zenét hallgattam. Most is. Volt abban nu metaltól, hard rocktól Noosha Foxig és Mungo Jerryig minden. Szóval ma mindenevő voltam.

És megint csak gondolkoztam. És rájöttem, hogy soha a büdös életben nem akarok olyan megalkuvó lenni, mint pár éve voltam. Én, mint független és vége már néha önmagára büszke ember végre egyenjogú és egyenrangú kapcsolatot szeretnék. Ha nem partnerkapcsolatban, akkor emberi kapcsolatokban. És most van ilyen emberi kapcsolatom, nem is egy. A való életben és a virtualitásban is. Mindegyik értékes számomra. Mert megbecsülnek benne.

És már megint éjjel három van. Lekapcsolom a gépet, elszivok még egy cigit, aztán szunya.

Béke.