Nem számítottam rá, hogy az utolsó, az a bizonyos majdnek két év lesz a legnehezebb. Mindenből hagytam meg valamennyit. Jókból is, rosszakból is. Mert azok emlékek. De az utolsóból szinte képtelen vagyok. Ahogy olvasom, rájöttem, hogy minden szó hazugság volt. Hazugság? Ez nem teljesen jó szó rá. A totális megalkuvásból származó borzalmak. Mind hamis. Mind kényszeredett. Olyan érzésem van, ahogy olvasom … hogy legszivesebben hánynék magamtól. Az öncsalás csúcsa? Nem. Még ez sem jó teljesen. A megalkuvás. Ez a jó.

Kizárólag a gyerekem miatt mentem bele. Mert az volt a vágya, hogy az anyját biztonságban tudja. Öregkorára. Én meg úgy voltam vele, hogy megpróbálom. Hátha. Szerettem volna valami biztonságérzés félét adni neki. Hogy megnyugodjon. Hogy menjen, ha akar. Ne féljen engem itthagyni. Egyedül.

Talán ez volt az eddigi legnagyobb hibám. Vagy bűnöm. Akár úgy is mondhatom. Vétettem önmagam ellen. Megpróbáltam megerőszakolni azt az embert, aki sok mindent elviselt már, bántást, fájdalmakat, mások általi lebecsülést, megalázást. És most ÉN, ÉN, ÉN tettem meg ezt önmagammal. Azt érzem most, hogy megbocsáthatatlan.

Magamnak nem tudok bocsánatot adni. És nem a másik fél miatt. Az már nem érdekel. Csak a gyerekem érdekét néztem. Semmi mást nem. Nem szabad ilyet tenni. Még jó, hogy nem utáltam meg érte a saját gyerekemet … Mert könnyen kifordíthattam volna azt a minden területre kiterjedő elégedetlenséget és kétségbeesést, amit éreztem és azt mondhattam volna, hogy ennek mind ő az oka. A gyerekem.

Nem ő. Én voltam. Egy anya sok mindent megtehet a gyerekéért, de van, amit még érte sem szabad megtennie. Nem adhatja fel önmagát. Nem hazudhatja azt, hogy jó lesz ez nekem, én már öreg vagyok, mit akarhatnék már többet.

Borzalmas olvasni azokat a hazug? öncsaló? hamis? posztokat. Amiben tényleg vért izzadva azt mutattam a világnak, hogy minden rendben van.

Soha semmi nem volt rendben. Az első perctől kezdve. Az utolsóig.
Ott a többi poszt is abból az időből. Ami nem erről szólt. Azok nagy része is használhatatlan semmitmondás, csak hogy írjak valamit … Idézetek. Ostobaságok. Szóvirágok. Hogy fusson a szekér … mintha minden oké lenne. Azok hamissága és felszínessége talán még jobban fáj. De a szavak akkor is árulóim lettek. Mert a leggyakrabban a ‘semmi’ és a ‘fáj’ szavakat ismételtem.

Igen, közel két évig fájt a semmi. Ami bennem volt.

Pedig a pszichoszomatikám beszélt. Beszélt? Üvöltött. A szinte minden hétvégi iszonyatos görcsölések. A semmitől. Akár üres kenyértől is. Mindegy volt, hogy mit ettem … És a nem ható gyógyszerek. Amik arra késztettek, hogy az alvásba meneküljek. Nemcsak éjjel. Hanem napközben is. A végén már naponta akár kétszer. Abnormális ennyit aludni.

Hacsak nem más, mint menekülés …

Az este elmondtam ezeket BogárEmbernek. Szégyeltem, de el kellett mondanom. Mindent. Még ennél többet is. Tudtam, hogy mi lesz a válasz. Az, hogy ez nem jó dolog, az egész nem volt az. És az a bizonyos szmájli, ami csak kicsit tűnik szomorúnak, de leginkább a helytelenítését fejezi ki. Hogy nem jót tettem ezzel senkinek … Csak rosszat. És ez tisztességtelen volt.