Csengettek.

Kinyitotta az ajtót. A férfi belépett az előtérbe. A nő átölelte volna, de mozdulat közben megállította a kar.

– Gyerünk be a szobába – mondta a férfi. A nő szótlanul követte, közben valami halvány sajnálatféle suhant át az agyán. Olyan jó lett volna megölelni. A férfi becsukta az ajtót mögöttük.

Miért – futott át a nő agyán. Leülhettünk volna kicsit beszélgetni. Megint az a halvány csalódás. Megsimogathattam volna a haját. Állt. A helyzet ismeretlen. Teltek a percek.

– Vetkőzz.

A nő engedelmesen levetette a ruháit, csak az alsónemű maradt rajta.

– Azokat is.

Melltartó, bugyi. Kicsit kézben tartotta őket, majd tenyerét kinyitva engedte, hogy lehulljanak a földre. Ismét állt. Teltek a percek.

– Feküdj az ágyra. Hanyatt.

Mint robot, olyan vagyok, gondolta a nő. És már nem sajnálkozás, hanem valami halvány izgalom. Érzi, hogy áramlik az ereiben a vér. Milyen furcsa érzés. Hanyatt feküdt, karjai teste mellett. A férfi állt, nézte, rajta még a kabát is. Most leveti.

– Emeld fel a karodat, tedd a hasadra.

Miért? Már megint a miértek. Vajon le tudna erről szokni valaha az életben is? Hogy legyen akár egy perc, amikor nem a miérteket kutatja, néha már kissé eszelősen? Nem hiszi. Olyan ez, mint a lélekzés. Agya elemez, következtetéseket állit fel, sorba rakja, mindenben a logikát keresve. Kezét hasára tette.

A férfi most táskájába nyúlt, elővett valamit. A nő ebben a helyzetben nem látta, mi az. Zavaró? Izgató? Maga sem tudja. A férfi megfogta az egyik csuklóját, rátett valami hideget és keményet. Majd a másikra is. Csuklóin, mint ékszer, bilincs. Rohanni kezd a vér. Ilyen sebességre képes?

A férfi megfogta összebilincselt csukjóit, a nő karját a feje fölé nyomta. Erővel. Nem kellett volna. A nőben nincs ellenállás. Mégis erővel, szorítva. Utolsó normális kérdés: mi történik a testemben ettől a szorítástól? Milyen hormonok indulnak kirobbanóan útjukra? Érzem minden porcikámban. Mindjárt szétveti az egész testem.

Utolsó normális kérdés az agyban az őrület előtt.

Mert aztán nem voltak már miértek.