A padló magasából
Padló. Már megint. De mit lepődök meg rajta? Tudtam, hogy ez lesz. Már az elején ….
Hogy úgy mondjam, ez a lap mindig is benne volt a pakliban. És ez olyan erős lap, hogy mindent üt.
Van egy gyerekem. Akartam. Szeretem. Bár néha meg tudnám ölni, olyan indulatot kelt bennem. De nem többet, mint a saját magam hülyeségei. Annál jobban soha nem haragudtam rá, mint magamra. Sőt még fele annyira se.
* * *
Nekem már nincs se anyám, se apám, testvérem meg sose volt. Van a talonban pár unokatestvér … lassan már évtizedek óta nem találkoztam velük. És szerintem nem is fogok. Sose szerettek. Hogy miért, nem tudom. Biztos volt rá okuk.
Az az egy, aki jelentett valamit, már nem él. Meghalt január elején.
Barátaim nincsenek. Tán sose voltak. A haverok soha nem barátok … azok is jók, de nem barátok. Jönnek-mennek az ember életében.
Vannak kollégáim. Azok se barátok. Ha otthagynám azt a munkahelyet, lehet, hogy egy se keresne meg, mi van velem, élek-e még. Vagy 1-2 egy ideig talán. Csak úgy a tisztesség kedvéért. Aztán elmaradnának.
Csak a gyerekem van. Aki az életem legnagyobb boldogsága. És a személyes „boldogságom” legnagyobb kerékkötője. Azért irtam a boldogság szót idézőjelbe, mert ha őt kellene bárhogy is „feláldoznom” önmagamért, lehet, hogy meg tudnám tenni, de boldog az nem lennék. Egyszer megtettem. Gyűlöltem magam miatta évekig. De ezt is fel tudtam dolgozni. Azzal, hogy tanultam belőle. Sose senkinek, egy szülőnek sem szabad ilyet megtennie. Mert abból nem boldogság születik. Hanem a lélek olyan nyomora, amit senkinek sem kivánok. De ezen is túlvagyok már.
* * *
Van valaki, aki mellettem él. Velem? Mellettem? Jó kérdés. Szekeret tol mellettem. És úgy tűnik, hogy csak sajnálatból, szánalomból.
Nem szeretem, ha szánalomból vannak velem. Annyira még nem vagyok egy szar, értéktelen ember. Nekem is vannak értékeim. Mint mindenki másnak. A gyerekemnek is. Én látom. Mint ahogy a hibáit is. És bár a gyerek nevelésének felelőssége természetesen a szülőjé, nem vagyok hajlandó a nem megfelelő nevelése miatt minden balhét elvinni. Csak a felét. Többet nem.
És ha a gyerekem miatt maradok megint egyedül, hát akkor egyedül maradok. Bármennyire is szeretem azt az embert.
* * *
Most elgondolkoztam … érdekes, hogy a gyerekemmel kapcsolatban sose éreztem azt, hogy jobban szeretem, mint a saját életemet. Nem szeretem jobban. Csak annyira, mint saját magamat. Mert ő valahol én, az én létem kivetülése, folytatása, egy virág, ami egy elporladó öreg virág magjából született. Ha a múltba nézek, látom magam mögött az elöregedő és sorban elpusztuló virágok sorát, szüleimet, nagyszüleimet ….
Ha előre nézek, látom, hogy az én életem benne fog folytatódni. Ez a halhatatlanságom egyik valódi záloga. Amig ő él, még ha nem is lenne gyermeke, addig valahogy én is élni fogok, mert emlékezni fog rám. Halálom után nem leszek más, mint egy villanás az agya mátrixában, de akkor az lesz az életterem.
Azt az embert viszont annyira szeretem, hogy vele kapcsolatban tényleg úgy érzem, hogy jobban, mint saját magamat. Senki iránt nem éreztem még ezt. De szembesülnöm kell azzal, hogy lehet, hogy még ez sem lesz elég az üdvösséghez.
Azt gondolja rólam, hogy én nem ismerem és nem értem a vej vu vej értelmét … Pedig értem. Nem tudtam, hogy ennek a dolognak neve van és ennek ellenére életem egy részében – a láthatatlanban, ami csak az én agyam mélyén rejtőzik – mindig ez lebegett. A cselekvés nélküli cselekvés … hogy hagyjam megtörténni a dolgokat. Mert ha nagyon bele akarok piszkálni, úgyis csak el fogom fuserálni … De én erről még okosan beszélni sem tudok. Mert azt sem tudtam egy-két évvel ezelőttig, hogy ilyen már más agyában is felmerült … Rólam csak azt gondolja, hogy én olyan vagyok, aki – ha van valami megoldandó – akkor megfogja és megcsinálja. De ez csak egy sokkal kisebb szelete az életemnek. És ez csak a külső. A látszat. És a muszáj. Ami nagy úr.
Mert a kibaszott nagy filozofálgatás mellett, – amit általában ilyenkor éjszaka szoktam csinálni – van sok hétköznapi dolog, ami valós cselekvést kiván. A vej vu vejt nem lehet használni a mindennapokban nagyon sok mindenben …. mert dolgozni el kell menni, enni kell, mosogatni is kell, néha főzni is, vagy a ruhákat kimosni. És ezek mind tényleges hétköznapi, de valódi cselekvést kivánnak. Baszhatnám én, ha leülnék egy kiló hús, pár hagyma, fűszerek mellé és csak hagynám, hogy a dolgok csak úgy maguktól megtörténjenek … sose lenne belőle pörkölt.
* * *
A Tao-hoz való igazodás alapvető attitűd, amely a nem-cselekvő cselekvésben (vej-vu-vej), az „égi elrendelés” aktív befogadásában valósul meg. „Hagyd, hogy minden magától alakuljon” – mondja Csuang-ce, mert még az ég is a Tao-t követi. Ha összhangba kerülünk belső tulajdonságainkkal, és a természeti törvényekkel, akkor elértük a Vu-vejt. Ilyenkor közös nevezőre kerülünk a természet rendjével, és a legkisebb erőkifejtéssel ügyködünk az alapelven. Ha a való világ ezt követi, akkor nem hibázhat. Hibákat csak emberek követnek el.
* * *
Nagyon szép filozófia …. de ennek segitségével még senki nem főzte meg a pörköltet ….
Most lehet azt mondani, hogy én buta vagyok, hogy nem érem fel ésszel ennek a látásmódnak a bölcsességét … De azt hiszem, ennek mindössze annyi az oka, hogy Isten nőnek teremtett, lehet, hogy buta nőnek, de nem olyannak, aki ül és várja a sültgalambot. Hogy csak úgy megtörténjen ….
* * *
Hogy ne csak a kinai látásmódot hozzam példának: Ádám is ilyen lehetett … ott a Paradicsomban. Ha Évának nem jut eszébe, hogy meg kéne kóstolni azt a bizonyos almát … Még mindig ott élnénk. Boldogan, de tudatlanul.
* * *
Én addig nem halhatok meg, amig ezt a cselekvéssel teli cselekvést meg nem tanitom a gyerekemnek. Isten segitségét kérem ehhez. Nekem ez a legnagyobb feladatom az életemben. Nehéz. De sose rettentem meg a nehéz dolgoktól. Ettől sem rettenek meg.
* * *
Most nem emlékszem, – pedig épp tegnap mondta … – hogy melyik régi nagy kinai bölcs volt az, aki lejött a hegyről, aztán mégis visszament a hegyre, ott hagyva a feleségét. De azt gondolom, hogy az a kinai pasi is a könnyebb utat választotta …. Nagyobb bátorság lett volna ottmaradni a hangos, esetleg nem ráfigyelő asszony mellett. És kihivás. És harc. De annak a kinai bölcsnek nem volt bátorsága, hogy szembeszálljon a harccal, a kihivással. Visszament filozofálgatni. Nem mondhatnám, hogy túl sok tiszteletet ébreszt bennem ez a hozzáállás.
* * *
RÖVIDLÁTÁS
Két rövidlátó ember minduntalan az éles szemével dicsekedett.
Valaki hírül adta nekik, hogy a templomban emléktáblát helyeznek el. Mindketten szerették volna tudni, mi lesz a tábla szövege. A táblaavatás napján együtt mentek a templomba. Felnéztek a templom homlokzatára, egyikük megszólalt:
– Nézd csak, nem azok az írásjelek vannak felírva, hogy „Fényesség” és „Becsületesség” ?
A másik bólintott.
– A kisebbek meg, azokat biztos nem tudod kiolvasni, azt jelentik: X. Y. írása, ennek meg ennek a hónapnak ezen és ezen a napján!
Egy járókelő megkérdezte, mit bámulnak. Amikor megmondták, a járókelő elnevette magát:
– A táblát még fel sem tették, hogyan tudnátok elolvasni, mit írtak rá?
Xiao Lin Xin Ya (Válogatott tréfák)
* * *
Ez is egy régi kinai tanmese … Én nem tartom magam rövidlátónak a mese értelmében. Nem dicsekszem azzal, hogy milyen szuperül nevelt gyerekem van. Sem azzal, hogy én már látom, hogy mi van az Élet táblájára számára felirva. Magyarán, hogy mi lesz a gyerekem sorsa. De minden igyekezetemmel azon leszek, hogy az a tábla elkészüljön, a felirat értelmes legyen és a tábla jó helyre kerüljön. Isten engem úgy segéljen.
* * *
No ezért nem maradhatok én sokáig a padlón …. még akkor sem, ha a kinai bölcs példáját követve valaki visszamegy a hegyre. Ha elmegy, elvisz belőlem valamit. A lelkem egy részét. De nem tudok mit tenni. Ha menni akar, szó nélkül kell engednem. Össze sem lett volna szabad kerülnünk. Túl nagy a korkülönbség. Nekem kellett volna több eszemnek lenni. De olyan csábitó volt a valódi boldogság ….
Amig menni tudok, addig megyek, amig állni tudok, addig állok, és ha már ezeket nem tudom megtenni, akkor kúszni fogok a földön.
Éjszakánként valószinűleg rengeteget fogok sirni. De csak úgy, hogy más ne lássa, ne hallja. Mert másra nem tartozik …
* * *
Nem tudom, hogy fogok-e még ebbe a blogba irni. Mert ezt a blogot nem azért kezdtem, hogy a lelkem nyomorúságát irásba foglaljam. A boldogságomról kezdtem irni. Ezeket itt és most leirtam. Mert muszáj volt átgondolni az életem. De nincs értelme tovább az interneten sajnáltatni magamat. Nem szeretem, ha szánakoznak rajtam.
Átolvastam, amit irtam. Egy olvasónak valószinűleg nagyon sok logikátlanság, ellentmondás lehet abban, amit leirtam. Ez azért van, mert olyan dolgokat próbáltam szavakba önteni, amikről nem szavakban, csak érzésekben szoktam gondolkodni. Pedig számomra teljesen és kristálytisztán logikus az egész …