Kérlek, Jóistenem, jussunk már rajta túl. Legalább legyen már valami végleg lezárva. Nem bírom már ezt a feszültséget. Minden pillanatban robbanni tudnék.
Vagy sírni.
De már a sírásnak sem látom semmi értelmét. Mert nem csökkenti a feszültséget egy kicsit sem. Szörnyű érzés.
És benn állandóan basztatnak, hogy műtessem meg a lábam. Mert már ki lehet cseréni akár mind a négy nagy izületet is… És hogy egy évig kéne csak itthon lennem ………….. és aztán futnék, mint a nyúl. Mer nem fájna egy kicsit sem.

Egy év? Itthon? Lábadozva? Újra és újra tanulni járni? Négyszer? Hát minek gondolnak engem ezek? 59 éves vagyok. Életemben négyszer tanultam meg újra járni. Kétszer fűrészelték el a csontomat. Kicsi voltam ugyan, de kurvára jól emlékszem arra a mérhetetlen kiszolgáltatottságra. És tehetetlenségre.

Egy év felváltva kórházban és itthon????????? Ennyire nem ismernek?????
Meg akarnak ölni, vagy mi a fasz?

Mikor még egy hetet is alig birok ki itthon munka nélkül. Még jó az agyam. És ameddig jó, addig életszükséglet, hogy tudjam naponta hasznos munkára használni.

Egy év? Nem élném túl. Az agyam valahogy feladná. Mert gyűlöl tétlenül lenni.

Jószándékúak, persze … És az út a pokolba a jószándékjukkal van kikövezve ….

Hagyjanak engem békén.

Tegnap újra kellett rakni a gépet. És majdnem meghalt a fél terrás winchesterem …

„Imádság:

Uram, Jézus, hiszem, hogy velem vagy mindig, velem vagy életem nehéz helyzeteiben, velem vagy még a kísértések idején is. A gonosz az ellenkezőjét akarja elhitetni velem, s azt a gondolatot ébreszti bennem, hogy magamra hagytál, nem törődsz velem, nem gondoskodsz rólam. Bukásaim és eleséseim figyelmeztetnek, hogy újra és újra bizalommal forduljak hozzád és segítségedet kérjem. Segíts, hogy a legnehezebb kísértések idején is a te arcodra tekintsek, a te tekinteted keressem, a te kezed után nyúljak, s a te szívedre hajoljak.”