Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani…

És hogy ennyire fog fájni ..

Hónapok óta érzem, hogy változok belülről. Nem a környezetemhez való viszony változik és nem is az érzéseim a szeretteim iránt. Én változok. Időnként döbbenetes mennyiségben törnek fel bennem a múltam emlékei. És most nem a jó emlékek, amikre az ember szeretne emlékezni. Hanem mind olyanok, amik valami bajt, gondot jelentettek az életemben, amik valami tragédiával értek véget. Emlékviharok, amikkel szemben tehetetlen vagyok. Felbuggyannak a mélyből, eluralják a lelkem, gondolkodásra és a múlt teljes mélységű újraélésére késztetnek. Nem kellemes dolog. Fárasztó rettenetesen néha. Először azt gondoltam, hogy ez már az öregedés. De nem. És iszonyatos érzelmi terhet tesznek néha rám. Nem csoda, hogy mostanában az általam szeretett munkában is teljesen ki tudtam merülni …

Nem az öregség még. Most válok belülről felnőtté. Most nézek önmagammal szembe. Most ismerem meg a mélyben húzódó önmagam, aki eddig el volt rejtve a bennem élő gyermek érzései mögé.

Nagyon sokszor fáj. Nem kellemes. Csak az az egy reményem van, hogy mire végére érek ennek a kényszerű és általam szabályozhatatlan emlékviharnak, azt a következtetést fogom levonni belőle, hogy eddig még minden szart túl tudtam élni.

Találkozás a Selbsttel. Hmmmm… Tényleg fájdalmas.