úgy lebegett, hogy épp szemben volt vele az óra. figyelhette a percek múlását.

fiatal, edzett, sportos test, hajlékony, mint a nádszál, kemény, mint az acél. a gazda mindig gyönyörködött benne. övé volt ez a szépség, ez az önmagát adó, benne feltétel nélkül megbízó angyal, a ribancok királynője. már régen nem kellett semmi szó közöttük. olvasott a lány minden rezdüléséből, még a szemvillanásából is.

teltek a percek.

a lány élvezte a helyzetet. túl volt minden kényelmetlenségen, minden fájdalmon, mámorban úszott a teste, a lelke. csak lebegett a gyönyörteli semmiben. mozdulatlanul. kötelek tartották.

és akkor történt valami. ami kilökte a lányt a subspace boldogságából. próbált ellenállni a kellemetlen ingernek. ki akarta űzni az agyából.
nem ment. szemét ismét az órára vetette, hátha a másodperc mutató monoton járása segít visszakerülni a lebegésbe. kezdte számolni a perceket.

hiába.

a selyemernyős éjjeli lámpa csak deréktől lefelé világította meg a testet. a gazda a fotelben ült, néha felnézett a könyvből, szeme csillogott, ahogy a lányt látta.

az arca, amit eltakart a féloldalra lehulló hosszú hajtömeg, sötétben volt. félhomályban inkább. de a gazda nem láthatta.

a probléma kicsi volt, sötét és aljas. és már félórája fel és alá sétált a fülcimpáján. bármennyire szerette volna, de nem bírta tovább. egy nyomorult légy. és még nem is zümmögött. csak sétált. fel és alá.

még egy perc és meg fog őrülni tőle. a légy nincs belekalkulálva a kinbaku csodájába.

és tudta, hogy meg kell tennie, használni a szót, amit még soha nem. hisz a bizalom, az összhang eddig mindenen átsegítette.
megköszörülte a torkát, majd halkan megszólalt:

– mákosganyé …

a szeánsznak vége.

/Efrájim Kishon tiszteletére/