most éreztem meg. ebben a percben. megint dolgozik valamiken az agyam. lenn, mélyen. csak a sebességét érzem még. de a tartalmát még nem
olyan érzés, mintha egy hegy tetejéről néznék valami nagyon gyors sodrású folyót magam alatt
érdekes érzés

Elég volt egy cigi. És meg is jött az a gondolat, ami nekem fontos.
Szépen fel lehet fűzni. Pár napja olvastam róla, hogy a Google olyan programot vásárolt meg és fejleszt, ami már közelít a mesterséges intelligenciához. Egy progi, ami egy játékban képes tanulni. Nem az ember, a programozók tanítják a különböző variációk használatára. Hanem saját maga képes felfedezni a különböző lehetőségeket a játékban és tanulni belőle, hogy nyerjen.

És szó volt a cikkben Stephen Hawkingról. Aki azt mondta erre, hogyha valóban sikerül kifejleszteni a mesterséges intelligenciát, az az emberiség végét jelenti.

Stephen Hawking. Róla kezdtem el olvasni. Cikkeket. És néztem videókat. Rövideket, hosszúakat.
Emlékszem, amikor pár éve először hallottam róla és láttam a képét – egy súlyosan eltorzult testű, nyomorék ember, mozgásképtelen, kiszolgáltatott -, akkor megborzadtam. Szánakozás és viszolygás volt bennem. Istenem, milyen csúnya szegény … Milyen nyomorult élete is lehet így …

Most már semmi ilyen nincs bennem. Az orvostudomány állása szerint több évtizede halottnak kellene lennie. Hát … ő él, dolgozik, közben kanállal etetik folyékony-pépes étellel. És jelenleg a világ egyik, ha nem a legokosabb emberének számít.

Micsoda akarat lehetett abban az emberben … és van most is. Hogy létével megcáfolta a tudományt. Amit maga is művel. Nem sajnálni kell. Hanem csodálni.

és a cigi közben megláttam abban a hatalmas folyóban magam előtt lenn … a lényeget. az akarat fontosságát. és most próbálom mindezt a saját életemre vonatkoztatni. mert nem véletlen rohan ilyenkor az a folyó a mélyben. nekem rohan, az én hasznomra, az én agyamba begyűjtött információk rendszereződnek és amikor megláttam az első hullámtarajt, akkor már tudom, hogy lesz ebből valami, amit hasznomra kell fordítani

Az emberi akarat ereje. Csak rajtam áll, vagy bukik, hogy mit hozok ki belőle.

Aztán eszembe jutott még Lin-csi is. A szeder. Hogy az micsoda édes volt … Eddig még nem találtam szebbet …

Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a szerzetesek az apáthoz. – Mondd, apát! Ha a világon mindennek a sorsa pusztulás, miért kell tökéletessé válnunk?

– Senkinek sem kell tökéletessé válnia! – csattant föl Lin-csi, de nemhiába volt bölcs tanító, komolyan válaszolt a rossz kérdésre is.

– Hívek! Csak az váljon tökéletessé, akinek szenvedést okoz az pusztulás. Csak az váljon tökéletessé, aki szenved az elmúlás gondolatától. Csak az válassza a tökélesedés útját, aki csak így könnyíthet a sorsán- szólt az apát, s egy történettel világosította meg a tanítását.

– Nem is olyan rég, itt a Lüliang-hegyekben, egy szerzetes kint az erdő szélén meditált. Még nem merült mélyen gondolataiba, így a legapróbb erdei zajt is jól hallotta. A sok megszokott hangból egyszer csak szokatlan, de ismert neszt szűrt ki. A szerzetes felugrott, s hihetetlen iramban futásnak eredt. Izmai azonnal engedelmeskedtek, légzése olajozottan gyorsult, teste minden porcikája bámulatos összhangban működött megfeszített akaratával. Nemhiába edzette testét és szellemét két évtizede könyörtelen gyakorlatokkal, naponta hosszú órákon át. S ez most először, az életét menti meg. A szerzetes nyugodt volt, tudatosan kereste a menekülés útját, s meg is találta. Odaért a szakadékhoz, és levetette magát. Biztos volt benne, hogy estében bele tud kapaszkodni a lelógó erős indákba. Így is történt. Megkapaszkodott. A tigris épp akkor ért a szakadék szélére. Mancsaival nem ért le az indákig, de nem tágított a sziklás peremről. Lefelé sem volt menekvés, a hasadékon túl mély volt, az alján éles kövek. Maradt tehát az inda, amelyen lógott. Ám ekkor egy fehér és egy fekete egér jelent meg az indák közt, s rágni kezdték a szárakat. Azok szép lassan vékonyodtak, majd sorban elszakadtak. A tigris még mindig odafent volt. Ebben a pillanatban azonban a szerzetes egy gyönyörű nagy szem szedret vett észre az indák fölé hajló faágon. Odanyúlt érte, leszakította és bekapta. S lám, milyen nagyon édes volt! – fejezte be példázatát Lin-csi apát a tökéletességről, amely kétséges vállalakozás ugyan, de törekedni rá mégiscsak muszáj.

– Hívek! Az ember egyetlen módon nyerheti el a jutalmát. Ha méltó helyzetben találja őt a halál. Fizessétek hát meg a szeder árát! – figyelmeztetett végül Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

Lin-csi 3.