Csöndesebb vagyok mostanában.

Amint pakolgatok a lassan élhetővé váló lakásban, úgy pakolgatok lelkem dobozkáiban is. Úgy hozta az sors, hogy ott is rendet kell tenni. Egy fontos doboz tartalma eltűnt.

Á, nem jó ez így … hiszen mindegyik dobozka fontos, különben nem lennének bennem. És nem is tűnt el a tartalma. Benne vannak az emlékek. Legfeljebb nem lesz nyitogatva minden nap a teteje. Ha kedvem van, bármikor belenézek. És ha nem jutna valami az eszembe, hát írásbeli nyoma is van, legfeljebb fellapozom. Bár a fontos dolgokat nem szoktam elfelejteni. Benne van egy más látásmód lehetősége. Nem álltatom magam, hogy mindig tudom alkalmazni. De igyekszem. Mert benne van egy különleges kép is. A gyönyörű, a harmonikus, a szépséges. Egy kép, ami nem más, mint az Élet.

Apró részekből áll össze. Díszíti az ég kékje, a levelek zöldje, a virágok színpompája, lepkék kavargó röpte. S beleillik a szürke felhő, még a villámok hasítta ég, a felhőszakadás harsogása is.

Mert nemcsak napsütés, tavaszi illatok vannak az Életben. Ha mindig az lenne, nem is tudnám semmi szépségét értékelni.