Pamela J. De Roy: A belsö szépség

A szeretet csodálatos dolog. Sosem kell elvennünk valakitöl, hogy másnak is adjunk. Mindig jut belöle böven mindenkinek.

Hétéves lányommal, Lisával sétáltunk hazafelé az utcán egy napos délelött, amikor két idös hölgy megállt elöttünk. Rámosolyogtak Lisára, és azt mondták:
– Tudod, hogy nagyon szép kislány vagy?
Lisa csípöre tette a kezét, és unott hangon válaszolt egy sóhaj kíséretében:
– Igen, tudom.
Lányom látványos beképzeltségétöl zavartan kértem bocsánatot a két hölgytöl, majd folytattuk utunkat hazafelé. Útközben mindegyre azon gondolkoztam, vajon hogyan beszéljem meg a helyzetet Lisával.
Hazaérve leültem, és magam elé állítottam Lisát. Gyengéden így szóltam hozzá:
– Lisa, amikor az a két néni megszólított, megdicsérték a küllemedet. Szépnek teremtett az Isten. De az embernek belülröl is szépnek kell ám lennie. – Értetlenül nézett rám, így hát folytattam. – Tudod, mitöl szép valaki belülröl?
Lisa komolyan megrázta a fejét.
– Nos, a belsö szépség a te választásod, drágám, hogy jó gyereke vagy a szüleidnek, jó testvére vagy a növérednek és a bátyádnak és jó barátja vagy a játszótársaidnak. Törödnöd kell a többi emberrel, drágám. Meg kell osztanod a pajtásaiddal a játékaidat. Gondoskodással és szeretettel kell bánni mindenkivel, aki bajban van, vagy fáj valamije, és barátra van szüksége. Ha így teszel, belülröl is szép vagy. Érted, miröl beszélek?
– Igen, mami. Sajnálom, de ezt nem tudtam-felelte.
Megöleltem, megmondtam neki, hogy szeretem, és hogy örülnék, ha nem felejtené el, amit mondtam neki. Többet nem beszéltünk a témáról.
Csaknem két évvel késöbb vidékre költöztünk. Egy osztályba jártak egy Jeanna nevü kislánnyal, akinek az édesanyja meghalt. A gyerek apja nemrégiben feleségül vett egy rendkívül életvidám, melegszívü, közvetlen teremetést. Elsö látásra nyilvánvaló volt, hogy ö és Jeanna remekül megértik egymást.
Egy nap megkért, hogy hadd jöjjön át hozzánk Jeanna egy délutánra játszani. A kislány mostohaanyjával úgy beszéltem meg, hogy másnap, a délelötti foglalkozás után hazaviszem magammal Jeannát.
Amikor kihajtottunk a parkolóból, Jeanna megkérdezte:
– Meglátogathatnánk a mamát?
Tudtam, hogy a mostohaanyja munkában van, így vidáman csak annyit mondtam:
– Hát persze. Tudod az utat?
Jeanna igennel felelt, és útmutatásai alapján csakhamar a temetöbe vezetö, kavicsos úton találtam magam.
Elöször megijedtem, mert elképzeltem, milyen kellemetlenül érinti majd Jeanna szüleit, ha elmondom nekik, mi történt. Ugyanakkor nyilvánvaló volt számomra,hogy a kislánynak nagyon fontos, hogy meglátogassa az anyja sírját, szüksége van rá; és bízik bennem, hogy odaviszem. Ha nemet mondok, abból esetleg azt szürhetné le, hogy rossz dolog, amit akar.
Igyekeztem nyugodnak látszani, mintha elejétöl fogva tudtam volna, hová megyünk. Megkérdeztem Jeannát:
– Tudod,hol van édesanyád sírja?
– Nagyjából tudom – válaszolta.
Leparkoltam, ahol mondta, majd kiszálltunk, és körbejártuk a környéket, amíg rá nem találtunk a sírra, melyen a mamája neve állt.
A két kislány a sírkö egyik felére ült, én a másikra, és Jeanna elkezdett mesélni róla, milyen volt az életük odahaza az anyja halálát megelözö hónapokban. Elmondta, mi történt azon a napon, amikor az anyja meghalt. Elég hosszan beszélt. Közben Lisa szeméböl patakzott a könny, mindvégig átölelve tartotta Jeannát, és gyengéden simogatta a hátát.
– Jaj, Jeanna, annyira sajnálom, hogy anyukád meghalt.
Végül Jeanna rám nézett, és azt mondta:
– Tudod, én még mindig szeretem az anyukámat, de az új anyukámat is szeretem.
A szívem mélyén tudtam, hogy ezért akart idejönni. Rámosolyogtam, és megpróbáltam megnyugtatni.
– Tudod, Jeanna, ez a csodálatos a szeretetben. Sosem kell elvennünk valakitöl, hogy másnak is adhassunk: Mindig jut belöle böven mindenkinek. Olyan, mint egy nagyon hosszú gumiszalag, ami megnyúlik, és körülöleli mindazokat, akik fontosak nekünk. Nagyon szép és jó dolog, hogy mindkét anyukádat szereted. Biztos vagyok benne, hogy édesanyád nagyon örül neki, hogy van egy új anyukád, aki szeret és gondoskodik rólad meg a testvéreidröl.
Visszamosolygott rám, és úgy tünt, elégedett a válaszommal.
Néhány pillanatig csendben ültünk, azután felkerekedtünk. A lányok vígan játszottak ebéd után, amíg Jeanna mostohaanyja meg nem érkezett.
Röviden elmeséltem neki, mi történt délután, és miért döntöttem úgy, ahogy, de a részletekre nem tértem ki. Hatalmas megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy Jeanna mostohaanyja nagyon megértö, és helyesli a döntésemet.
Miután elmentek, felültettem Lisát a konyhaszékre, megcsókoltam az arcát, magamhoz öleltem és a következöket mondtam neki:
– Nagyon büszke vagyok rád, Lisa. Nagyszerü barátnöje voltál Jeannának ma délután. Biztosan sokat jelentett neki, hogy olyan megértöen viselkedtél, odafigyeltél rá, és átérezted a szomorúságát.
A lányom kedves, barna szemével komolyan nézett rám, és azt kérdezte:
– Mondd, mama, most szép voltam belülröl?