A Természet asszonya

Az asszony kényelmesen körülnézett a világban. Valóságban és képletesen is. Körülötte nála fiatalabb udvarlók hada. Ha foglalkozott volna a számolásukkal, talán kilencet is megszámolhatott volna. De minek foglalkozzon? Évek óta igy zajlott ez körülötte. Igy megy ez. Bár ő Vonnegutot sem olvasott. Nem ismerte az idézetet. Jobban érdekelték a körülötte lebzselő férfiak, mint akármi idézet a világon. Bár ezt soha nem mutatta nekik nyilvánosan. Kerülgessék csak … az a dolguk.

Az okosabbja legalább elmondja, hogy mit kinálna az asszony kegyeiért cserébe. Némelyik balfék meg csak hallgat, szólalni is alig mer. Ha meglátja a vetélytársakat, inkább hátrahúzódik. Az ilyen gyenge legények kiesnek. Értem meg kell harcolni – gondolná a nő, ha egyáltalán gondolkozna az ilyeneken. Minek feleslegesen gondolkodni. Cselekedni kell. Persze azért ésszel. Mindig szerette a minőséget. Főleg a férfiakban. És most van miből válogatni. Keressük meg a legjobbat. A legerősebbet. Legvagányabbat. Bár már lényegében túl van a produktiv koron, de a vér szava még most is hajtja. Mintha gyermeknemzéshez választana párt magának …

A valóságban és képletesen is körülnéz a körülötte álló férfiakon. Igen, ő lesz az. A megfelelő. Az igényeihez illő. Mondaná, hogy a tökéletes, ha beszélne. De minek itt beszélni. Cselekedni kell. Ránéz a kiválasztottra. A szemében égő fény azt üzeni: Gyere.

Végezetül adjunk nevet az asszonynak. Milyen név illik egy ilyen férfifalóhoz … Nevezzük el talán Micikének.

Mindig is szerettem Lőrincz László könyveit. Elég sok megvan belőle most is. Amire a legjobban emlékszem, egy kisregénye. Mellbevert az a csavar a végén -mosoly Hálás vagyok neki azért a nevetésért -mosoly

A nagy kupola szégyene

1982: Kozmosz fantasztikus könyvek
(ISBN 963 211 481 7)

Boldogságos ifjabb koromban volt nekünk egy lánynemű macskánk odaát a kertben. Ő lett az ottani macskakolónia ősanyja, az alfa nőstény a környéken. Körülbelül 15 évet élt. Micikének neveztük el -mosoly Ezer százalékban biztos vagyok benne, hogy soha nem olvasott Vonnegutot.

Az élete utolsó évében egyszer megfigyelhettem a saját szememmel egy késő tavaszi napon, amikor párt választott magának. A műhely előtti kövezett téren ült egy kör közepén. A kört kilenc kandúr alkotta. Emberszemmel én is méregettem a hím macskákat. Nekem vajon melyik tetszene? Ült, nézelődött nyugodtan. Időnként hemperedett egyet. Volt ott egy cirmos kandúr, nem a legnagyobb és nem is a legfiatalabb. Emberszemmel az volt a legjobb. Fogalmam sincs, hogy miért. Tudja a fene.

Azt választotta.