Manci. Én neveztem el így. Az a karatker, ami engem „személyesít meg”. Elvileg hercegnő. Bár szerintem nem más, mint egy egyszerű parasztasszony, aki saját kezével vet és arat, eteti az állatokat, horgássza a tavait és veti a horgokat a tenger kék vizébe.
Nem is adtam rá semmi díszes ruhát, noha már rég megtehetném. A legegyszerűbb szoknya, egy fehér blúz, egy pruszlik. És egy piros kendő a hajába. Se királynői gönc, se korona. Így tetszik, így hiteles.

Ez már a végleges helye. A tüzes lávaföld közepén, a sárkányai mellett.
Manci, aki nekem a tüzek királynője …
Manci lényegében én vagyok …

Az oszlopról nem mozdul el. Azért csináltam meg így, mert amíg mászkált, sokkal lassabban dolgozott a földeken, mint ahogy az én kezem mozog a lézeres egérrel. És mindig biztatni kellett: „Húzzál már bele, Manci, olyan lassú vagy, mint a tetű!” Most Manci áll, figyel, vigyáz. Én meg nyugodtan ültethetek, szüretelhetek a saját ritmusomban.