„Bevallottam, hogy irigylem a szívósságát, és azt, hogy sohasem látszik fáradtnak, pedig annyit dolgozik, mint egy gályarab.
– Megvan a stratégiám, amivel változatossá tehetem a munkanapokat – vallotta be.
[…]
– A változatosság gyönyörködtet, uraim […]
Ezért olyan fontos, hogy a történetek ne hasonlóságuk, hanem különbözőségük szerint következzenek egymás után: az éghajlat, a helyszin, a tárgy és a szereplők teljes megváltoztatása erősiti a megújulás érzését.
[…]
De mindezeken felül ő felfedezett valamit az évek során, valamit, ami a tudatlanok és az érzéketlenebbek szemében talán gyerekes dolognak tűnhet.
[…]
Julia néném és én megbabonázva néztük, hogyan változik át a szemünk előtt Pedro Camacho a jelmezek váltogatásával, hogyan lesz belőle orvos, tengerész, biró, öregasszony, koldus, apáca, biboros … […]
– Miért ne lenne jogom azonosulni a saját tulajdonomat képező személyiségekkel, miért ne hasonlithatnék rájuk? Ki tiltja meg nekem, hogy irás közben az ő orrukat, hajukat, szalonkabátjukat viseljem?”

Mario Vargas Llosa
Julia néni és a tollnok
(részlet)

Forditotta Huszágh Nándor
Európa Könyvkiadó Budapest 1983

Távol álljon tőlem, hogy bármilyen tollnokhoz hasonlitsam magam. De az elv … az tetszik.

Ez az én személyes „devianciám”. Na és? Vajon ki tilthatja meg nekem? Senki.

Homo ludens. Mert kurvára unalmas mindig csak homo sapiensnek lenni.