Reggel majdnem feltettem magamnak azt a kérdést, hogy tulajdonképpen szeretek-e én valakit önmagamon kivül, fontos-e bárki is nekem önmagamon kivül. Aztán mégsem tettem fel. Mert ha akkor válaszoltam volna meg, nagyon hamis válasz jött volna ki belőle. Mert azt éreztem, hogy a válasz mindkét kérdésre a nem szó. Ami pedig nem igy van. Az értelmem tudja. De az érzelmeim helyén épp egy sötét űr volt. Igy kénytelen voltam ezen dolgozni egy kicsit. Meglepő, hogy egy huszonnégy óra alatt milyen vastag – de szerencsére átmeneti – csigaházat tudtam növeszteni. Hjah kérem, muszáj volt védekezni valamivel. Az a tegnapi támadás nagyon váratlanul ért. És olyan részemet támadta, amiről eddig nem gondoltam, hogy le kell védenem. Emberként, nőként, anyaként már nem vagyok érinthető. De van még bennem egy rész. Az empátia. Hát akkor azt is le kell védenem bizonyos irányban. Mert arra bizony mindennapos szükségem van. És nem engedhetem meg, hogy az globálisan kárt szenvedjen és hirtelen senkire se vonatkozzon. Tegnap este egy képzeletbeli és némileg valóságos nagytakaritás után levédtem azt a szeletet magamban, ahol az empátia lakik. Igaz, hogy átmenetileg az egészet le kellett zárnom. Ez volt az ára. Ma délelőtt meg szép lassan kezdtem lebontogatni belőle a felesleges részeket. Most már csak abban az irányban működik, amerre múlhatatlanul szükséges. Változatlanul az a véleményem, hogy kifejezetten aljas támadás volt. Na mindegy. Háritva. Ha ismétlődne, most már nem érdekel. Fenntartom, hogy semmi közöm hozzá -mosoly

Ne azon együk magunkat, ami nincs. Örüljünk annak, ami van. Ma már sétáltam, lépcsőztem. Másfél éve gondoltam volna, hogy erre újra képes leszek? Nem. Akkor meg? -mosoly