EDGAR ALLAN POE – ÁLMOK

Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Söt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.
S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én – míg nap tüzelt
A nyári égen – vágyakkal-betelt
Hö álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain – otthonomat
Messze-hagyva – oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!
S egyszer volt bár – egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Büvös erö, a hüvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely – delelvén – túl hüs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellö volt is álmom, egyremegy.
Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! – míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyböl, vágyból – mely mind csak az enyém! –
Mint legszebb órán az ifjú Remény.

(Tellér Gyula)