A nap nagy részében a felelősségen gondolkoztam. És nem irtam le az álmom, amit hajnalban álmodtam. Álomadósság?

Sötét szoba, vagy inkább félhomály … Öleltél. Olyan gyengéden, hogy sirni lett volna kedvem … Aztán mint egy snitt egy filmben, minden megváltozott. Valami fájdalomféle … ami végigsimitja az idegvégződéseimet. El nem mondható, meg nem határozható … erősödik. A mellemen. Aztán az ölemben. Nem tudom, mi okozza. Fáj. Próbálok elhúzódni előle. De nem tudok … Egyre erősebb. A mellem olyan, mintha csipeszek szaggatnák. És ott lenn feszit … Mindjárt szétszakadok … Ne … Kérlek … De … kérlek.

Mozditottam volna a karom. Hogy megérintselek. De képtelen voltam. Nem emlékszem, hogy került bilincs a kezemre … Csak arra emlékszem, hogy sikitottam …

Aztán repültem. Valahová … Veled.

Éhező állat

Milyen furcsa is ez.
Nem is ismerlek.
Igazán nem is láttalak.
Nappal mégis betöltöd
a gondolataimat.
Éjjel meg az ágyamat.
Nedvesen sajgó ölemet.
Hajnali álmaimban néha
szinte szétmarcangolsz.
Ilyenkor bársonypiros vér
csepeg minden éhező sejtemből.
És a halottaiból feltámadó
kiéhezett lelkemből.
Egyszer csak előkerültél
a végtelen Semmiből.
És pár hét alatt
Valaki lettél az életemben.
Shift.
A mindig is gyűlölt
nagybetűk.
Nem gondoltam,
hogy valaha még
átélem az éhes sóvárgást.
Mely az agyak
találozásából született.
Mint egy sovány,
majd’ halálraéheztetett állat,
olyan vagyok.
Mert az eddigi életem
Életté vált.
Általad.

(2010.12.10.)

Ehhez úgysem lehet képet találni. Meg sem próbálom.