Ámen, Coelho, ámen …
Jusson eszedbe, mit mondtam a hajón: valaki meggyújtja neked a szent tüzet. A keserűség előbb-utóbb eltűnik, valaki, akit a sors az utadba sodor, végre megérkezik egy csokor boldogsággal a kezében, és minden jó lesz.
Paulo Coelho
Ámen, Coelho, ámen. Valaha én is hittem ebben. De ez – legalábbis – rám sose lett érvényes. Sokszor átvettem már azt a csokor boldogságot, Coelho … és mindig elhervadt a kezemben. És most nem a keserűség beszél belőlem. Mindösszesen megállapitom a múltam tényeit. Hátha levonhatok belőlük valami használható következtetést a jövőre nézve.
Már le is vontam. Senki nem tud nekem boldogságot csokorba kötni … magamnak/magamban kell azt megcsinálni. Ha ezt sikerül elérnem, akkor tényleg minden jó lesz.
Viszont az új Gmail egy katasztrófa … legalábbis első látásra. Meg is irtam nekik a visszajelzésben. Nem mintha foglalkoznának velem -mosoly De ők kérdezték. Én meg válaszoltam. Na, majd megszokom. Inkább a saját akaratomból váltottam, mint hogy azt érezzem, nemsokára rám kényszeritik.
Valaha gyűlöltem minden „újdonságot” az életemben. Foggal-körömmel ragaszkodtam minden régiségemhez. Pedig a világ folyamatosan változik, megújul minden percben … Istenkém … én meg észre sem vettem, hogy az Élet fogta magát és elment mellettem … és a változások hatását mindig utólag kényszeritette rám. Hát azt meg én kezdem már utálni. Soha nem szerettem, ha bárki bármire „kényszeritett”.
Még most sem nagyon szeretem, ha változnak a megszokott dolgok. De ha elébe megyek a változásnak, akkor legalább nem fogok lemaradni. És nem érzem azt, hogy rám van kényszeritve.
Hátha a változást is meg lehet szokni…