A beszélgetés vége felé hirtelen ez jutott eszembe: Szomorú, hogy meg kellett történnie, ami valószínűleg megtörtént, hogy valakinek eszébe jusson, hogy még létezem.
Igen, ez az én gondolatom, az én fogalmazásom. Ilyen vagyok. Néha elég ostoba.

Két perc, vagy még annyi sem telt el, amikor megéreztem, hogy itt van mellettem. Persze nem láttam és nem hallottam. Csak éreztem. Két rövid mondat, meglehetősen rosszalló hangsúllyal, és egy kaján nevetés, ennyi volt.

No mi van? Most jött elő, hogy Én már kiléptem? 😉

Egyszer volt egy asszony, aki elvesztette azt az embert, aki az élet közepe volt számára. Beszéltem vele, és persze megpróbáltam valami vigasztalót kinyögni. Mosolyogva csak annyit reagált, hogy nincs miért sajnálnom őt. Mert változatlanul kapcsolatban maradtak. A férje volt. De ő csak így emlegette: az Uram. Régies gondolkodású nő.

Ezzel nem volt miért vitába szállnom. Persze egy szavát sem hittem el. Most mindent visszavontam, amit akkor gondoltam róla és magamban bocsánatot kértem.

Nem tudom a dolog magyarázatát. Nem is erőltetem. Arra sem volt használható, hogy lehetséges az, hogy mind a ketten azt érezzük, hogy néha képesek vagyunk egymás agyának részévé válni.

Pár napja, amikor egy dologról teljesen hülyén gondolkoztam, épp a mosdóban ülve, könyvvel a kezemben, akkor is egy fél perc alatt itt volt. És „megmondta” a véleményét az ostoba hozzáállásomról. Körülbelül két percben.
Régen sem hagyta rám, ha ennyire hülyén viszonyulok valamihez.

Hát ezek szerint most sem.

Éjjel óta aszalom ezt a posztot privátban … hogy publikus legyen, vagy sem … Kicsit olyan, mint amiket régen írtam. (Mit szólnak, ha elovassák? Ezen vacillálsz … Régen nem voltál ilyen gyáva … Csont nélkül ment a publikus enter … Na figyu csak!!! Engem senki ne nevezzen nyuszinak. )

Ha valaki belefut, hát belefut. És ha valaki hülyének néz, akkor annak. Nem érdekel.