Amikor megfosztod …
… a régi zenéidet a beléjük vetitett tartalomtól és érzelmektől.
Nehéz dolog.
Főleg nekem. Mert nekem a zene mindig valami egészen különleges dolog volt. Becses, vigyáznivaló. És nem háttérzaj. Mert a zene – ha jól hallgatja az ember – belekúszik az ember lelkébe. Belesimul teljesen. És a részévé válik. És amikor hallgatod, – ha jól hallgatod – olyan a hatása, mintha innál. Valami erőset és ütőset. Kisöpör belőled minden rosszat. És olyan érzéki élvezet, mintha valóságos orgazmusod lenne. Nem tudom, hogy más érez-e ilyet. Senki nem lát bele senki lelkébe. Ezért is mondom.
Lassan rakosgatom ide ki a régi kedvenceimet. Amihez nemcsak a régből, hanem a közelmúltból is fűződnek érzelmek. És egy-két számot napokig esténként folymatosan hallgatok, úgy hogy fejemen a füles, és üvölt a zene. És nemcsak a gép hangerőszabályozóját nyomom a plafonig, hanem a Realtek-ben is úgy állitom be az equalizert, hogy még ütősebb legyen. És hagyom, hadd mossa végig a lelkem. Lehet, hogy először fáj. Mert hozza az emlékeket pavlovi reflexek mentén. De mi ez a pavlovi reflex ÉNHOZZÁM képest? Semmi. Én épitettem be a lelkembe az emlékeket minden számhoz. Hát most el is tudom venni tőlük.
És addig hallgatom, amig már csak a ZENE marad önmaga tiszta gyönyörűségében. Ma az Offspring jött sorba. Már üvölt. A Walla Walla és a Why don’t You Get a Job. Imádom ezt a két számot. És a második cimén még jót is röhögök közben. Épp passzolt az utóbbi másfél évemhez -fet Akár én is kérdezhettem volna -lol
18:24 … Na most. Már repülök tőle