Tegnap este néztem azt a blogomat, amit szinte senki sem ismer. Pár bejegyzés, nem sok. Egy-kettő belekerült valaha a régi blogba is. De nem mind. Itt az ideje, hogy az is publikus legyen. Mit érzett Én akkor, amikor nem volt semmi öncsalás …

2009. október 17., szombat
fáj

annyira fáj
el se lehet mondani
tényleg csak egy nyomorult vesztes vagyok, más semmi
elegem van mindenből
nagyon
és már megint számolok
az meg nem jó
mert az érzelmek és a számok nem tartozhatnának egy kategóriába
ha meg már közelitenek egymás felé, az már régen rossz …

2009. november 12., csütörtök
valahogy

valahogy ujra kéne kezdeni
felépiteni magam ujra
a semmiböl
mert most a semmi mélyén állok
és ugyan próbálok
segitségért kiáltok
de senki nem hallja a szavam
most
elvesztettem magam
segitsen valaki megkeresni
egyedül
nem tudom megtenni
nem tudom megküzdeni
Istenem
csak Te vagy nekem
könyörülj meg rajtam
„csak egy szóval mondd
és meggyógyul a Te szolgád”

2009. december 29., kedd
megint

Nyomorból nem születnek versek
csalódásból nincsenek lirai szavak
A puszta tény van
Megint mellényúltam
Hát innentől szarok a világra
Szabad a pálya

Soha ilyen közel és soha ilyen távol nem álltam a végtöl.
Nehéz beismerni, mikor az ember belebukott. Nehéz beismerni, hogy megint vesztett.
Saját magam elött is szégyen.
Mert mindig a saját hibámként könyvelem el.
Pedig én csak boldog akartam lenni egy kicsit végre az életben.
Úgy tünik, hogy megint nem sikerült.
És nekem már tényleg nincs több esélyem. Öreg vagyok. És elfáradtam.
Az összes energiámat elvette már a harc.
Nincs tovább. És mégis élnem kell. Körömszakadtáig ragaszkodni ehhez a nyomorék élethez.
A gyerekemért.

Az állandó baszogatás sose vált hasznomra.
Ebböl is van egy adag, amit el tudok viselni úgy, hogy még haszonba forgatom.
De ha túllép egy határt, a haszon már kárommá válik.
És a legrosszabbat hozza ki belölem.
Azt az embert, akit magam gyülölök a legjobban.
Azt az agressziv, kemény szaralakot, aki se nem jó, se nem kedves.
De aki mindig képes volt túlélni a pofáraeséseket.
Ezt is túl fogom élni. Mert fel kell állnom.
Csak még nem tudom, hogy hogyan.
Nincs kapaszkodó.
És egyre nehezebb találni, tétova kézzel tapogatózva
a semmiben magam körül.

2010. május 26., szerda
idő

fáradt vagyok
egyre jobban
tagadni kár a kort
a test jelez
mégha a lélek
néha
a fiatalság álmába menekül is …
vajon mennyi van még
szeretném-e tudni
nem
mert igy a remény
mint vergődő madár
még él
egy ideig
talán …

És hogy miért most teszem ki? És miért ide? Mert valaki tegnap este boldog szubokról kért tőlem képet. Irtam én erről egy nagyon frappáns ideológiát tartalmazó levelet, hogy miért nem nagyon vannak a neten ilyen képek … és még igazam is volt benne. De nem Én lennék, ha legalább magamnak nem ismerném be.

Mert én nem voltam boldog.

Eszembe jutott még valami tegnap. Meg is lepődtem rajta. Mert erre az egy szempontra az elmúlt 8 hónapban még sose gondoltam. Kb. még 5 év, és letelik az a 8 év, amig a fél háza értéke a gyerektartást kiváltja. Aztán majd fizetheti pénzben.

No, azért a pénzért legalább már nem nekem kell majd megdolgozni -fet