Alszol. És álmodsz … és nem emlékszel az álmokra … De én sokszor vagyok fenn éjjelenként és hallom a nyüszitést, nyüsszögést, mint mikor egy kisgyerek álmában felsir az anyja után, mert szörnyek kinozzák …

Ugyan mit álmodhatsz … Nem tudom, mert Te sem tudod. Nem emlékszel rájuk. Milyen rémek kinozhatnak, ha még az emlékezés megváltó hatását is törli valahogy az agyad? Én legalább emlékszem a lidérceimre és éberen át tudom gondolni őket … Neked még arra sincs lehetőséged. Zárkózott vagy. Csak töprengek, hogy segithetnék Neked. Milyen rémalakok lakozhatnak a lelked mélyén, amit a nem-emlékezet rejt el sötét takarója alá …

Ezen nem tudok segiteni. De egy dolgon tudok tán. Nem kérdezem meg többet olyan sokszor ( ha meg tudom tenni … ) , hogy tényleg szeretsz-e. Mert úgy tünik, hogy nem nekem van arra szükségem, hogy valaki számomra a szeretetét bizonyitsa.

Ezután nem kérem a szereteted, hanem adom. Két marékkal. Van bennem annyi úgyis. És minél többet adok Neked, annál több marad nekem is belőle.

Az a panaszosan nyüsszögő kisfiú ott benn … a lelked mélyén … nagyon szeretetre éhes. És elfogadásra. És békére … Engedd, hogy megkapja, amire vágyik … Fogadd el, amit tudok adni. Mert az önmagam vagyok …

Szeretlek.