Sose éreztem, hogy szeretem igazán. Ő se érezte, hogy szeretem, mindig panaszkodott anyámnak … Nem találtuk meg a hangot szinte sose. Ha megtaláltuk, akkor meg túl hangosak voltunk … Mindig kiabálás lett a vége kamaszkoromtól …

Emlékszem, szerettem sokáig fürdeni a kádban és fürdés ürügyén a kádban olvasni. Ha kihült a viz, engedtem meleget. Mindig szólt, hogy ne pocsékoljak, mert drága … meg lecsukta rám a villanyt. Hogy ne olvassak … Meg volt szó némi saját kenyér evésről is … Majd akkor, fiam, ha a saját kenyered eszed! Már azt várom, hogy azt egyem, akkor majd addig, ameddig kedvem tartja!

Én se éreztem, hogy szeret igazán. Valahogy el voltunk egymás mellett.

Amikor a Gyerek négy éves volt, anyám elvitte egy hétre Gyulára, a fürdőbe. Munka után bementem, a boltba, láttam ,hogy van szép karfiol, gondoltam, veszek és csinálok rakott karfiolt. Tudtam, hogy szereti. Mint én. Hazamentem, jött ő is. Mondtam neki, hogy vettem karfiolt, rakottnak, mert olyan szép volt a boltban. Mondta, hogy ő is vett. Mert hogy szeretem a rakott karfiolt. És mert olyan szép volt. Megcsináltam. Megettük.

Ez volt szerdán. Pénteken elütötte egy teherautó. Rögtön meghalt. Nem ezt bánom. Mert mindig azt kérte az Istentől, hogy gyorsan haljon merg, ne valami senyvesztő betegségben, kiszolgáltatottan, úgy, hogy már nem tud dolgozni, úgy, hogy már nincs hasznára senkinek. Szerette az Isten, mert meghallgatta a kérését.

Csak azt bánom, hogy sose mondtam meg neki, hogy mennyire szeretem. Mert magam se tudtam róla.

Túl egyforma voltam-vagyok vele …