Bolondok napja, viccek napja, Hugó napja. A sors napja.

Régen mindig igyekeztem a körülöttem élőket ilyenkor megviccelni. Most nem tettem. Nem volt kedvem. Engem próbáltak, de nem sikerült. Sem a csőbe behúzni, sem nevetést kicsiholni belőlem. Ez van …

Április elseje, bolondságok napja … és egy furcsa születésnap.

Elsős voltam a felsőiskolában. Kezdődött a tavaszi szünet. A szüleim azt mondták, hogy ne vonattal jöjjek haza, mert az átszállásos és minek rángassam azt a két nagy utazótáskát annyiszor. Jöjjek busszal. Az egyenesen hazahoz.

Nem akartam. Az elmúlt hónapban a távolsági busz kétszer is balesetet szenvedett azon az úton egy falu határában egy derékszögű és veszélyes kanyarnál. Rossz érzésem volt. Mondtam, hogy jó nekem a vonat. De sok volt a táska és nagy volt mind a kettő. Azt mondták, hogy eljönnek értem autóval. Úgyis szép idő van és már rég kirándultak valahová …

Hazafelé apám mellett ültem az autóban. Régi autó, hol volt akkkor még biztonsági öv? Sehol. Anyám hátul ült, apám mögött. Az idő szép volt, az autó jól ment. Apám hivatásos sofőr és autószerelő volt, minden hosszabb út előtt átnézte a kocsit. Most is. Útközben figyeltem a kanyarokat és gondolatban én is kormányoztam. Most balra, most jobbra.

De a következő jobb kanyar elmaradt … Pördült az autó, fejre, talpra, fejre, talpra, fejre, talpra, közben sodródott ki az útról, le a méternél is mélyebb árokba, neki egy hatalmas fának. Fejjel lefelé állt meg a kocsi, kissé még igy is az oldalára dőlve. Két ajtós volt. Az apám felőli ajtó nyithatatlan, nekinyomva a fa oldalának. Az enyém is, mert valahogy beszorult. Riadt kérdések, apa, jól vagy? Kislányom, jól vagy? Anya, jól vagy? Ki kell jutni valahogy … sose sportoltam, sovány sem voltam. Lehúztam az ablakot, az legalább működött és a fejjel lefelé álló autóból valahogy sikerült kimásznom az ablakon. Mire is képes az ember? Sose gondoltam volna magamról … Közben odaért két férfi, aki aztán segitett apáméknak is kimászni. Később azt mondták, hogy úgy látszott, hogy abból az autóból nem szednek már ki élő embert …

Emlékszem arra a pörgésre. Sose felejtem el. Hosszúnak tűnt. Tényleg még arra is volt idő, hogy az egész addigi 19 évem filmje leperegjen előttem.

Nekem valami megszúrta a bokámat, lett egy pici seb. Apámat megfogta a kormány. Anyámnak elrepedt három bordája. Ennyi. És még emlékszem valamire. A pörgés elején a testem előredőlt, fejem már indult volna a szélvédő felé, de egy erős kéz hátulról elkapta a vállam és mindvégig hozzászoritott az ülés támlájához. Hiába no, anyám évtizedekig kézilabdázott, erős keze volt …. Ha nem fog meg, én fejjel kivittem volna a szélvédőt. Mint mondtam már, az régen volt, abban a kocsiban még nem volt biztonsági öv, bele se lehetett volna szerelni …

Sose felejtem el a dátumot, április elseje volt … Ez is egy születésnap, nem?

Nem apám hibázott. Ott, akkor, épp a kanyar előtt eltört a kormányrúd. Anyagfáradás. Addig birta.

Még csak egy dolog. ABBAN a kanyarban történt … ahol a busz kétszer is balesetet szenvedett. Vajon kikerülheti az ember a sorsát? Azóta sem tudom ezt a kérdést megválaszolni magamnak.