Annak a kérdésnek, hogy miért nem mentem előbb és tettem meg dolgokat önmagamért, perpillanat nincs számomra semmi konzekvenciája. Annak viszont van, hogy most vettem a bátorságot és megtettem. És nekiindulok az egésznek. És ha most azt listáznám, hogy mi mindent hanyagoltam el már az életemben önmagammal kapcsolatban, akkor kereshetném a kötelet bánatomban és bűntudatomban. Ehhez viszont nincs kedvem. Soha nem adom fel.

Egész jó dolog, ha az ember hibát követ el, akkor megszaggathatja a ruháját. A gombok persze nem érnek. És ha ez sem elég, akkor még mindig hinthet hamut a fejére. Persze ehhez meg kell oldani azt a problémát, honnan szerezzek gázfűtéses lakásban hamut. Ez is megoldható. Mert kimegyek az erkélyre, ott elszivok egy cigit és már rögtön lesz hamum. Közben persze cigizhettem is. Kellemest a hasznossal.

Nem gondoltam sosem, hogy annak is lehet örülni, hogy minden ok nélkül, csak úgy … a mozgás öröméért felmegyek itt a házban a legfelső szintre és lejövök rögtön. És élvezem. Pedig nincs is fenn semmi dolgom. Érdekes élmény, hogy nem akarok megfulladni már a negyedénél. Apró öröm? Vagy nem is az? De. Csak kellett hozzá egy éves harc önmagammal, hogy átértékelődjék bennem az „öröm” definíciója.