– Eljöttem hozzád – mondta a férfi. – Kiváncsi voltam rád, ki lehetsz, mi lehetsz. Beszélgetni akarok veled.
– Ülj le. Kávé, üditő? – próbálta az asszony a helyzetet úgy kezelni, mintha ez egy szokvány baráti látogatás lenne … pedig nem az. Hisz még soha nem találkoztak. De volt egy kapocs … egy szelet két ember között, a közös érdeklődési kör egy furcsa darabja …

Végigbeszélgették a délutánt. Igen, sok a közös pont, a hasonló vélemény – gondolta az asszony. Az eszmecsere érdekessége miatt nem is vették észre, hogy eltelt felettük az idő. Besötétedett. Az utolsó vonat … az már elment. Mi legyen?

– Aludj itt nyugodtan. Van egy vendégágyam. – A nő megágyazott a férfinak.

Snitt.

Hogy került az ágyamba? Behivtam? Ő jött? Ki tudja ezt kideriteni az álom jótékony varázsában? Csak feküdtek egymás mellett, mint két ismerős-idegen.

– Csak ez az éjszaka – mondta halkan a férfi.
– Tudom.

Karok ölelték hirtelen, kezek simogatták a testét, az álombéli szerető – az asszony tudja, ki az, és furcsálja is, mert soha nem találkoztak, nem ismerik egymást, vajon miért álmodik most vele – meleg tenyere rásimult a mellére. Gyengéd férfikéz … Istenem, de jó.

Hirtelen ugrik a kép. Az álomban logikát ne keress. Hogy került a csuklójára bilincs? Vajon miért engedte meg?

– Csak ez az éjszaka – mondta a férfi.
– Tudom.

Vajon hányszor sikithatott a gyönyör és a fájdalom édes keveredésében? Az álomban vajon ki számolja meg?

(2011.09.29.)