Kinn esik az eső, a Boszorkány még a fák törzsén is hallja a kopogását. Az esti suttogás jár az eszében.

– Nem gondoltad meg magad? Még mindig akarod? – kérdezte tőle a béka.
– Ha még tízszer megkérdezed, biztos meggondolom. Anyira felbosszantasz vele. Ilyenkor elgondolkozok, hogy a korábbi békanőket milyen kérdésekkel tetted sirba ….
Két lehetőség van. Vagy ennyire szeretnéd, hogy meggondoljam magam és elengedjelek, vagy ennyire félsz attól, hogy meggondolom magam.
Bár ha azt szeretnéd, hogy meggondoljam magam, nem kéne ennyit kinlódnod, mert csak annyit mondanál, hogy részedről vége. Marad a másik lehetőség. Te attól félsz, hogy én gondolom meg magam.
– Szerinted engem jobban izgat hogy „véresen komolyan” a szolgáddá kívánj nevelni?
– Azt nem tudom, hogy jobban izgat-e, de az biztos, hogy neked fontosabb. És nem tudom, hogy miért.
– Mert izgat.
– Azaz – minden érzelmi dolgot kihagyva belőle – te sokkal jobban kötődsz hozzám, mint én tehozzád. Ami nem baj. Kötődjél csak.
– Minél jobban kötődöm, az legyen az én bajom?
– Hát nem is az enyém.
– Amióta találkoztunk, azóta izgat a gondolata, hogy milyen lehet melletted egy akarat nélküli valakinek lenni. Előtted azért nem volt ilyesmi vágyam.
– Ez aranyos. Bóknak vettem.

Valaha olvasott egy angol(?) mondást.

‘Az egyik csókol, a másik csak odatartja az arcát.’
Milyen igaz …