Az éjszaka közepén vagyok. Aludtam. Mindössze 3 órát. És felébredtem spontán, topra kinyilt a szemem. És az agyam is. És az eszem is … hála Istennek.

Lesz, ahogy lesz. De akárhogy is lesz, két könnycseppet sem érdemel a dolog. Ha a JóIsten megsegit és megteszi azt, amit kértem – nem nagy dolog, mindössze annyi, hogy legalább a mozgásképességem és az ehhez való bátorságom felét visszanyerjem -, akkor boldog leszek. Mily kis dolgok is elegek a boldogsághoz, ugye?

Meg akarok újra bot nélkül tanulni járni. Meg akarok újra bot nélkül MERNI járni. Tegnap vittem magammal, de nem tettem le a földre a végét …

Nem kellett volna az a bot. Mondtam én akkor. Az is csak elvett tőlem egy biztonság darabkát. Hát most el akarom dobni.

És újra merni akarok bemászni a kádba fürdeni …

AKAROK!
AKAROK!
AKAROK!
AKAROK!
AKAROK!

És nem „szeretnék”. Mert a „szeretnék”-kel nem érek semmit … Legfeljebb a seggem törölhetem ki vele.

A „szeretnék” ebben az esetben semmit nem ér. Soha nem tudtam ezzel a szóval kimászni a szarból. Csak Isten segitségével. És azzal az AKARATTAL, amin az Ő áldása volt. És Tőle kaptam.

Amen.