Ejnye, könnycsepp, most nem csordulhatsz

Tizenöt év. Visszaszámolt. Akkor festette utoljára a szemét. Aztán elmaradt. Mint sok fontos dolog az életéből.

Ma vett szemfestékeket. Az a bizonyos fekete ceruza volt az első. Amit eltervezett. Vett még szemhéj púdert, két színűt, az egyik barnás-lilás, másik leginkább valami fehéres-bézs árnyalat. Kis zacskóban vitte magával szobájába újonnan szerzett kincseit. Kis tükör a kézbe. Próbáljunk valamit összehozni – gondolta.

Gyakorlatlan az a kéz bizony. Tizenöt év hosszú idő. Mind a gyakorlat, mind a kor szempontjából.

Az első ecsetvonásnál rájött, más volt a szeme régen. Más? Ugyan mit szépítesz, mondd ki nyugodtan, hogy fiatalabb – mosolygott magában. Nem szégyen az. A kor se nem dicsőség, se nem szégyen. Tény.

Valahogy másként kell csinálnom, mint régen – morfondírozott magában. Lehet, hogy az első dobozka szemhéj púder gyakorló célokat fog szolgálni? Nem kizárt. Nem baj. Gyakorlat teszi a mestert.

Ügyetlen kézzel kifestette magát. Aztán nézegette a végeredményt a tükörben. Látszik, hogy korszakokkal ezelőtt elszokott már az ilyen dolgoktól. Elfeledkezett valami fontosról. A szempilla spirál. Azt nem vett. Pedig az koronázza meg a művet. Kíváncsiság és némi feszengés. Mit fognak szólni a többiek? Vajon kinevetik?

Az első kritikus rövidesen megérkezett. Kolléganője döbbent tekintettel néz rá, szemében szinte üvölt a kimondatlan maradt kérdés: Úristen, hogy nézel ki? Hogy néznék – gondolja magában válaszul a nő. Így. Jól. És ha újra belejövök, még jobban. Főleg, ha holnap szerzek egy szempilla spirált is. Itt már majdnem elneveti magát.

Aztán otthon a lányától kér fekete spirált. Ő nem használja, nincs is szüksége rá, gyönyörű hosszú fekete szempillái vannak kicsi kora óta. Az asszony most elgyönyörködik lánya szemében. Istenem, milyen szép. Ejnye, könnycsepp, most nem csordulhatsz, ne rontsd el a művem.

Így már jobb. Persze messze áll a tökéletestől, de bele lehet ebbe jönni, eztán minden nap játszhatsz kiskutyát, aki az ugatást gyakorolja – biztatja magát. Közben belenéz a speciális kistükörbe. Kerek fémkorong, lyukkal a közepén. Nem látott az foncsort. De oly sima és fényes, hogy minden apró ráncot, redőt visszatükröz. Pár napja tette a táskájába. Ilyen tükre nem mindenkinek van – gondolta akkor nevetve -, kifejezetten stílusos, illik hozzám, a számítógép bolondjához. Nem más ez, mint egy kiselejtezett winchester.

Belenéz a tükörré avanzsált merevlemezbe.

– Nem is vagyok én olyan csúnya nő – mondja a lányának kissé kérdőn, kissé félve. Vajon mi lesz a válasz? Mi lesz a erősebb? A gyermeki szeretet, vagy az igazság? Reméli, hogy az utóbbi. Mindig erre nevelte. A lánya végignéz rajta és nem késik az igazsággal.
– Anya, te nem csúnya vagy, hanem hülye. Mióta könyörgök, hogy végre kezdjél valamit magaddal?