Tökéletes vagy csorba? Melyik a jó? Hmmm … Érdekes kérdés.

A tökéletes üveggolyó

 
Volt egyszer egy tökéletes üveggolyó, sem egy repedés, sem egy kisebb hiány, horpadás nem volt rajta, gyönyörű gömbölyű volt, állandóan fényes… Vigyázott is magára nagyon, nehogy valami baja essen, állandóan tisztán tartotta magát és fényesen, de mégsem volt boldog.

Nem volt barátja, pedig a tökéletességét, még azzal is fokozta, hogy minden üveggolyónak segített, ahol és ahogyan csak tudott. Kedves volt hozzájuk, ha valami hiányzott nekik, a sajátját is odaadta és mégis hiába iparkodott, csak csak nem akart senki barátkozni vele. Sokszor bánatosan nézte a többi üveggolyót, amint vidáman, néha-néha egymásnak koccanva, nagyokat kacagva csilingelésükkel, egymással játszadoztak, egyik másik, még a sárba is bele-bele gurult, nem törödve azzal, hogy elveszíti fényét…..

Ilyenkor ő kézségesen szaladt oda, lemosni, szárazra törölni, hogy a másik visszanyerje csillogását, de alig kapott mást, mint egy köszönömöt, és a másik nem maradt vele barátkozni, játszani, hanem gyorsan visszagurult a többiekhez és a következő pillanatban, már nem is ragyogott olyan szépen.

Sehogyan sem tudta ezt megérteni a tökéletes üveggolyó….. és elgurult egy bölcs emberhez.
– Nocsak-nocsak, hát te mit keresel itt? – kérdezte.
– Szeretném, ha válaszolnál nekem. Miért nem szeret engem a többi üveggolyó? Tisztelnek,becsülnek, de nincs egy igazán,jó barátom, pedig mindent megpróbátam, hogy legyen legalább egy….!
Nézte , nézte az ember az üveggolyót, sehol egy karcolás, sehol egy horpadás és gyönyörüen csillogott.
– Tudod, kedves üveggolyó elárulom a titkot : Túl tökéletes vagy!És, hogy rajtad kivül, kevés ilyen van, a legtöbb üveggolyónak van valamilyen hibája, de nem törödik vele, mert tudja bármilyen ő, mégis csak egy üveggolyó. Mégha nem is tökéletes. De, ha téged meglát, meglátja tökéletességed és szépséged, eszébe juttatod, hogy ő nem tökéletes, pedig egyik, másik iparkodik, hogy ők is olyanok legyenek. Csakhogy ők akkor nem érzik jól magukat, csak feszengenek, eltünik a vidámságuk, a természetességük, még végül úgy döntenek, hogy nem baj, ha nem tökéletesek, de van barátjuk, hiszen a barátjuk sem tökéletes, de ők így szerették meg egymást….és eszükbe sincs emiatt szomorkodni.
Az üveggolyó sokáig hallgatott, legbelül nagyon szomorú lett, hiszen ő sem tehet arról, hogy tökéletesre formálták, ahogyan a többiek sem, hogy nem tökéletesek.

Megköszönte az embernek a választ, és kigurult az ajtón, miközben nedvesen csillogott, mintha sírna….

Mese a sündisznóról … aki arra vágyott, hogy megsimogassák

Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdö közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt, legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdö állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerüen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az idöjárásról folyt a kurta társalgás.

Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tõle, fáj-e a szíve. Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktöl senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte öket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a sündisznó napról napra és évrõl évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétöl igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott, egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtön, s közben egy víg dalocskát énekelt.

Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra.

– Süni!? – kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé. A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.

– Kedves Süni, bújj elõ a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek megsimogatni!

A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta. A kislány tovább kérlelte.

– Kedves Süni, kérlek csak az orrocskádat, hadd érintsem meg.

A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belöle.

– Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni. – morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.

A kislány elszomorodott.

– Ne haragudj rám, én csak jót akartam.

– Persze, persze, hm?? – mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.

– Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor. – és a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdö szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.

A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani. – Gyere vissza! – De egy hang sem jött ki a torkán.

Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszében, talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.

S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziröl észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze. A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de elözöleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.

– Itt vagyok. – suttogta.

A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.

– Hát, Isten hozott. – mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.

– Most megengeded, hogy megsimogassalak??

A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát. A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredezõ tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belöle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.

– Látod, mondtam én, elöre megmondtam. – morgott a sün – Jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!

– Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos! – sírt a kislány, és elrohant.

A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána, – Várj! Gyere vissza! Én nem akartam! Nem így akartam. Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki… –

Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.

A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy köre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe.

A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket. Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.

– Soha senki nem simogatott meg!?

Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen, gondolta. Megbuktam szeretetböl. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.

– Te voltál az egyetlen, aki… Az egyetlen!-

Egy pillanatig még eröt gyüjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törödve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte.

A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületböl még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.

– Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni. – mondta a kislány, az örömtöl elcsukló hangon. És csodák csodája, a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit. Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívü, jó és szeretetreméltó.

A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdö állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.

Asszem, nem szeretnék tökéletes üveggolyó lenni … Na, mondjuk, ez a veszély nem is fenyeget …. ennyi tüskével .