Az esélytelenek nyugalmánál nincs jobb a földön. Az embert nem hajtja semmi. Ráér szemlélődni, beszélgetni. Minden hátsó gondolat és csábítás szándéka nélkül. Nem vezérli a teljesítmény vágya: hogy megmutassa – leginkább önmagának -, hogy nem olyan semmire való ő, kellhet még valakinek.

Már rég rájött, hogy nem attól valaki, hogy van-e vagy se egy másik mellette. Hogy épp elég a múltjával „dicsekedni”, ha az egyáltalán arra méltó. Mert még ez is kétes.

Az esélytelenek nyugalmában békét talál a lélek. Mert közben rádöbben: mindig is ő volt az a Valaki, akit önmagán kívül keresett.

Az esélytelenek nyugalma nem kíván szánalmat. Nincs benne semmi sajnálni való. Nem jelent panaszkodást.
Arra igazán nincs miért panaszkodni, ha az ember végre jól érzi a bőrében magát.

De csak aztán érhető el ez az állapot, ha rádöbbent: a vágy volt legnagyobb akadály az életben.
A nemragaszkodással együtt kell járjon a nemvágyakozás.

És mégse

Megint megkapta egy férfitól: „nők…”
Tudja, hogy igazuk van. Nem vak általánosítás, hanem tapasztalat. És még lebecsülés sincs benne.
Mindössze a tények nyugtázása.
Ha bántás lenne, az nem így hangzana.

Szereti, hogy nőnek született. Soha nem akart volna férfi lenni. Néha hallja más nőktől: bezzeg mennyivel jobb a férfiaknak.
Nem is érti őket. De hát ez nem újság.
Soha nem is értette.
Ez így nem igaz. Érti persze. És mégse.

Micsoda faramuci helyzet.

A kötél. A csipesz. Meg a többi

Néha elnézi azt a pasit. Az ilyenre mondják, hogy olyan, mint egy kétajtós szekrény. Magasságban veri a 190-et. És a súlya is megvan hozzá. Tisztességel. Ha nem lenne ekkora darab, még macinak is hivhatná magában. De az még annál is megtermettebb hatást kelt.

Épp negyven. A legjobb kor. Pipihusi. Még nem inas, nem rágós, de már szaftos a húsa. Omlós. Izletes. Ó, anyám, micsoda jó fej. Tüsire nyirt haj, ápolt körszakáll, barna szem.

És a mosolya olyan, hogy el lehet olvadni tőle.

—————-

Összetalálkoztak valahol a városban. Régi ismerősök, hát beszélgettek. A nő sajnálta, hogy mennie kell. Még a látványa is orgazmus közeli állapotba ringatta. Elköszönt.

És meglepve tapasztalta, hogy a férfi hosszú lépteivel halad tovább mellette. Biztos egyfelé mennek. Egy darabig.

—————-

A férfi – úgy barátilag – átölelte a vállát. Csak a téma miatt, amiről szó volt. Hétköznapi gondok. Apró panaszkodás. Inkább olyan vigasztalásféle. Semmi más. A nő mégis megremegett. Az ölelő kar érezte a rezdülést, és az ölelés már inkább szorítás lett.

—————-

Valahol, valamikor mindkettőről lekerült a ruha. Nem is lehet tudni, hol és mikor. Nem is lényeg.

Aztán már minden perc a gyönyöré volt. A kötél. A csipesz. Meg a többi …

—————-

Búcsúzáskor a férfi megfogta a nő karját, lassan lecsúsztatta a tenyerét rajta. Mintha nem akarna elválni tőle. A nő könnyesen nézett azokba a gyönyörű barna szemekbe.

(2014.09.03.)

Cyber tér

Ez nem a valóság.
Ez a virtualitás.
A Mátrix.
Nem kell mindent elhinni.

És nem is kell túl komolyan venni.
Az igazi komolyságot a valós, hétköznapi emberi kapcsolatok érdemlik meg.

A kis szemét

El mert hagyni az a rohadék kis szemét. Megcsalt, becsapott, mindegy, mit csinált.
Elhagyott. Engem, a Dominát. Bűnhődni fog.

——————

A Domina már nem érezte magát Dominának. A fájdalom olyan erős volt, mintha lenyúzta volna a bőrét, és csak egy kocsonyás, remegő csomó lenne a porban. Aminek még a szél fuvallata is fájdalmat okoz. Bűnhődnie kell. Ezt senki nem teheti meg vele. Még ő se, a kis szemét.

Három szub. Mind fiatalok, erősek, magasak. Izomagyúak. Így örömmel várják az Úrnő szavát.

Elkapták a kis szemetet. Imádták a Dominát és nem akarták látni a szemében a féjdalmat. Kemény szemeket akartak újra. És csillogót. Nem ilyen tört fényt a csillogás helyén.

Kötözzétek fel az András keresztre. Tiétek. Minden eszköz kinn az asztalon. Százat minddel neki. Az erő a legnagyobb legyen, amit csak bírtok.

Volt ott erő. Mikor végetért a botok csapása, a korbácsok csattogása, a kis szemét félájultan lógott a kereszten. Már ő is inkább egy bőre fosztott, kocsonyás csomónak tűnt, inkább, mint embernek. Egy véres csomó a kereszten. Halkan nyöszörgött.

Még nem elég!!! Nem elég a nyöszörgésed, te kis szemét!! Azt akarom, hogy vonyíts! Hogy üvölts a fájdalomtól! Zenét akarok kovácsolni belőle a fülemnek. Hogy újra és újra halljam.

A gyűlölet szadizmusa már az egekbe ért a nőben.

Hajsütő vas. Hozzátok ide. Olyan forró már … hajat sütni nem is lehetne vele. Már sok mindennel elvettem a segged szüzességét, te kis szemét. De ezzel még nem. Most sem én leszek az, aki bemocskolja veled a kezét. Van itt három más. Aki örömmel megteszi a kedvemért.

A báb-szubok megtettek mindent, amit a Domina parancsba adott. Ő meg csak élvezte orrában az égett hús szagát, fülében szférák zenéjeként csilingelt a sikoltás. Sikíts csak, kis szemét. Zenét akarok, még … zenét.

Már eszméletlen volt a rongyá vert bőrű, égett húsú nyomorult.

Dobjátok ki innen. Elég. Oda ki, a ház melleti árokba. Ahová a PET palackokat, döglött macskát és a használt óvszert szokták az emberek. Oda való. Szemétre.

A kis szemét.

——————–

Leírta. Végre.
Majd önmagának kirótt büntetésül elolvassa ötször, tízszer, százszor.
Mert aki ilyet ki tudott találni, le tudott írni, az nem Domina. Az egy gyűlölködő ember. Egy becsapott és elhagyott nő. Nem Domina.

Addig fogja olvasni, amíg újra Domina lesz belőle. Aki csak úgy ad fájdalmat és kínt, hogy tudja, a másik ís élvezi.

A kis szemét? Nem. Ez is csak a sértett indulat szava. Nem szemét. Egy ember, akivel elváltak az útjaink.

Gyógyuló szívvel elképzel maga elé egy kalitkát. És kinyitja az ajtaját.

(2014.09.04.)