Jose Feliciano: Az eső

Lenn van két bejegyzéssel lentebb … És le is irtam, hogy ez volt tizenéves koromban nagymamám kedvenc zenéje. Négy éve kezemben van a net. Sose kerestem rá. Nem az a lényeg, hogy miért nem. Hanem az, hogy miért épp most … És miért irtam le a születési évszámát.

Mert szégyen, nem szégyen, a pontos születésnapja már körülbelül 15 éve kiesett az agyamból. Azt tudom, hogy decemberben született. Azt is, hogy két számjegyből állt a nap. Azt is, hogy a hónap első felében született. De már régen feladtam, hogy valaha is eszembe jusson.

Mindig történnek csodák a hétköznapokban. Aprók.

Fiatalon nyomorék lett. Nem volt még harminc éves sem. Reumatikus izületi gyulladás. Kezekben, lábakban. Felnevelte az anyámat. Az anyám unokatestvérét. Aztán engem is. Persze nagyapám sokat segitett neki. Egymásnak segitettek. Szerették egymást. Nagyapám egyszer megcsalta. Kissé mérges lett. Odanyomta a meleg vasalót nagyapám homlokához. Nem volt egy beszari asszony. De ezzel le is volt rendezve. Soha nem vágta többé az arcába. Hogy hűtlen volt. El volt felejtve.

Nyomorék kézzel is összetartotta a családot. Megtanitott vasalni. Ha nem volt szépen vasalva, nem lett belőle semmi gond. Csak újra belocsolta. És kezdhettem előről. Amig olyan nem lett, ahogy az az ő értékrendjének megfelelt. Ő szerette a tejlevest. Naná, hogy meg kellett enni.

Soha nem volt egy hangos szava sem.

Valamiben azért rá is hasonlithatok. Mert én épp most egy csetet tartok össze. Mert az is kissé olyan, mint egy család. Ha nem vigyázok, néha elkóborolnak.

Nem vagyok ám teljesen olyan, mint a nagymamám. Mert én azért szoktam kiabálni is. Vagy epés posztokat irni.

Miért az éjjel jutott ez a szám az eszembe? És miért mondtam el valakinek életemben először? És éppen ott …

Hajnalban jutott az eszembe …. amit már örökre elveszettnek hittem. Tegnap volt a születésnapja.

Köszönöm, Mama.

Nincsenek véletlenek.