Az őrzők felelőssége
Na jó. Egy napos vivódás után itt van az a poszt, amit nem tudtam publikussá tenni. Beteszem mégegyszer, nem olvasom el, hanem publikussá teszem. És szarok bele, hogy mi lesz belőle. Valószinűleg ezzel is csak magam alatt fogom vágni a fát, mint sok mindennel mostanában … De előtte még egy privát poszt …ami utána készült:
Nem akarsz „látni”, wazze???
Lehet, hogy nem akarsz. De mégis „látsz”, a kurva életbe …
… üzenete:
na igen..csak néha visszaüt a szar az a gáz.. -von de nem az én dolgom..
aki nem „tisztességes” legalább a saját normáinak megfelelően..na azokból lesznek a liba félék
de ez csak én gondolat
és fáj a fejem
naa
ja
megin sokat pofázok
Beleláttál abba, ami a legnagyobb dilemmám az egésszel kapcsolatban -mosoly Én nem akarok liba féle lenni!! És nem is leszek. Mert a saját normáim szerinti „tisztesség” az egyetlen valódi vagyonom … 🙁
Az őrzők felelőssége
Sokat gondolkoztam, hogy mi legyen ennek a posztnak a cime … Az alternativ cimek:
A másik asszony a fiókóknál
Egy fenékkel sose lehetett két lovat megülni
A kecske és a káposzta
Mindenki válasszon kedvére -mosoly
Már olyan régen irtam úgy, hogy Én hátradőlt és figyelt, közben engedte azt az embert irni, aki a valóságban a gépnél ül. Most megint meg kell ennek történnie.
Most nem Én ir, nem is más. Hanem én. Az ember, akinek valós neve van, valós személyisége, munkája, élete. És felelőssége. Mert őrző valahol. És ezzel a felelősséggel kapcsolatban néha – bár próbálja sokszor a felelősséget lerakni, mert az ő lelkének is van szüksége pihenésre és mert a nethasználat, a világháló erre szolgálna számára – szembe kell néznie, hogy a virtualitásban se lehet ezt állandóan félretennie. Azt a felelősséget, amit a saját valós életében nap mint nap viselnie kell. És ez az este is ilyen …
És most elmondja, amit el kell mondania, és nem bánja, hogy lesz, ami lesz. Mert egyszer megesküdött valamire, ami sok magándolgot felül kell hogy irjon. Az őrzők felelősségére.
A másik asszony a fiókóknál
Nemcsak az én életem állt abból, hogy állandóan képzeletbeli fiókokat húzogattam. Van egy másik nő is, aki hasonlóan él valahol. Nem ismerem személyesen. De sokat tudok az életéről. Amiket ő mesélt el nekem. Ezekből itélve az élettörténetünkben igen sok hasonlóság lehet. Szerencsére ő még jóval fiatalabb nálam. Annyi idős épp, mint amikor én megismerkedtem a második férjemmel. Szóval fiatalabb. És neki még van ideje élni. És megtalálni azt a bizonyos valamit egy fiókban. Jó lenne, ha legalább ő megtalálná.
Sajnos nem tudok neki segiteni. Mert senki életét nem élhetem. Csak a magamét. Tanácsot sem adhatok. Mert az az én tanácsom. Viszont az élet meg az ő élete. De ő is őrző. Mint én. És néha még az őrzőknek is lehet szüksége segitségre … Sőt … nekik a legjobban. Mert a napi munkájában ő is gyakran a pokol bugyrait látja …
Jelenleg is keres. Kétségbeesetten keresi a boldogságot egy fiókban. És igy távolról nézve – mert igy mindig tisztábban lát, aki nézi – úgy tűnik nekem, hogy bárhogyan is szeret valakit, ebben a fiókban csak a boldogság szilánkjait fogja megtalálni. Pedig joga lenne a boldogság egészére, – a nap 24 órájában, nemcsak „lopott” kicsi időkben – ugyanúgy, mint bárki másnak. Persze neki kell eldöntenie, hogy megelégszik-e ennyivel. Senki nem dönthet helyette. Lehet, hogy neki ez is boldogság. Ezt neki kell tudnia. Az biztos, hogy amikor én ilyen fiatal voltam, mint ő, nem tartottam volna annak. Akkor még nem elégedtem meg félmegoldásokal. Bár az is igaz, hogy az egész megoldásaimmal sem jutottam egy jottányival tovább az életem egészét tekintve, mint ő a félmegoldásokkal -mosoly Úgyhogy könnyen lehet, hogy csak reszelem a körmöm és marhaságokat beszélek … -mosoly
Más hasonlóság is van közöttünk. Az alkalmazkodás – és mondjuk ki, nem olyan szégyen az – a megalkuvás képessége. Ő is megalkuszik sok dologgal évek óta, mint ahogy én is tettem. És teszem sokszor most is. Bár mindig utáltam csinálni. Valószinűleg neki sem kellemes. Megértem. Az ember sok mondent megtenne a boldogságért … még ha csak tól-ig időben is van. Lehet, hogy neki ez elfogadható megoldás lesz a továbbiakban. Majd az idő kiforogja.
Én már öreg vagyok. Nekem már a félmegoldások is megfelelnek. De azt tudom magamról, hogy ilyen fiatalon még nem elégedtem meg velük. Bár ismét kénytelen vagyok hangsúlyozni, hogy ez csak a magánvéleményem és senki nem kért tanácsot tőlem. A fogadatlan prókátorokat meg igen kevesen szeretik … ezt is tudom.
Egy fenékkel sose lehetett két lovat megülni
Van más valaki, egy férfi, akinek ha mással nem, hát legalább baráti jó szóval szeretnék segiteni. Mert ő is őrlődik az élete malmában. Sok malomkő között. És élete – úgy tűnik nekem – kényszerpályán van éppen. Talán már évek óta. A választás malma a legnagyobb kő. Ezt tudom, mert ez az ember nagyon hasonlit hozzám sok dologban. Sokszor állitott az élet választás elé. Én meg mást sem csináltam, csak próbáltam ezeket a választásokat elodázni. Mert mindig olyan dolgok között kellett választanom, amik szinte egyforma fontosnak tűntek nekem. Ki is tudtam sokáig tolni a választást. De aztán az élet – akaratom ellenére – vagy rákényszeritett a választásra, vagy döntött helyettem. Most már utólag könnyű okosnak lennem és azt mondanom, hogy jobb lett volna, ha nem halogatom az elkerülhetetlen döntéseket. Talán ha felvállaltam volna a döntést időben, akkor máshogy alakul az életem. De magam sem igy tettem. Ettől a hibától szeretném megóvni ezt a másik embert. De ez sem az én életem. És a fogadatlan prókátort, mint tudjuk, senki sem szereti. És még az is lehet, hogy csak ülök, reszelem a körmöm és hülyeségeket beszélek -mosoly
A kecske és a káposzta
Döntések. Több ember életét érintő döntések. És az emberek mellett gyermekek is vannak. Nem könnyű döntések ezek. Nem is mondok róla többet. Mert ezekben nem nekem kell döntenem. Még 13 perc van a napból. Aztán már 20.-a lesz. Holnap lesz épp 5 hónapja, hogy megint az élet döntött helyettem. Mert én nem tudtam. Mert azt szerettem volna, hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon …
Nem volt rossz az élet döntése. Mert ha korábban veszem magamnak a bátorságot, akkor én is ez választottam volna. Nem is panaszkodásból mondom.
De azért nem bántam volna, ha saját magamban lett volna bátorság a döntéshez. Az biztos, hogy most büszkébb lennék magamra -mosoly
Már ötödször olvasom el a posztot publikálás előtt. És már ötször határoztam úgy, hogy törlöm, privátba teszem és hagyom a témát a fenébe … Mert mi köze van Énnek ehhez az egészhez? Semmi. Ülhetne virtuálisan ölbetett kézzel és nézhetné mások kinlódását …
De én azért nem Én vagyok ám. Hanem egy teljesen hétköznapi öregedő nő, aki a régi életéből a „világégése” idején, amikor minden képet kidobott a múltjából egy konténerbe, még a szülei fotóit is, egy képet azért megőrzött. Ez akkor készült, amikor kimondta azt, hogy „….” …
Na, ennyi lett volna, amit mondani akartam. És lehet, hogy beleugattam olyasmibe, amibe talán „bölcsebb” lett volna nem megtennem … Remélem, hogy az a két ember, akinek irtam, érti, amit mondani akartam. Nem tanácsok ezek. Csak az én gondolataim. De hátha más is profitálhat belőle -mosoly