félálomban azt éreztem, hogy ott fekszik mellettem az unalom-ember …

nem volt arca, nem volt egyénisége, mert az álom az emlékek sorozatából mixelte össze.
próbáltam azonosítani az arcot … néha felvillant egy-egy részlet, egy száj, vagy szem a múltból, de csak pillanatra. villogott, mint egy szürreális kaleidoszkóp. aztán újra összeállt a kép, egy egész lett belőle, és megint …

ott feküdt mellettem az unalom-ember

mit tegyek vele? hisz nem jó az érzés. el kellene küldeni, takarítani innen valahogy. de hogy?

felé fordultam és minden erőmmel, amihez nem kell kéz, nem kell semmi, csak az elme, elkezdtem távolítani magamtól. egyre kisebb lett és egyre messzebb láttam

aztán eltűnt a semmiben. újra egyedül feküdtem az ágyamban. békésen.
már nem zavarta a köreimet az unalom-ember